Gilles Legardinier: Állítsd le magad, Julie!

Nézzétek meg ezt a borítót! Hát nem imádnivaló ez a cica?!:)

A fülszöveg szépen vázolja amit tudni kell Julieról - hát hogy is fejezzem ki magam, nem egy szerencsés életutat járt be eddig. Úgy vélem, ezt bizonyos tekintetben magának is köszönheti, mert valljuk be, iszonyú nagy hülyeségeket képes csinálni. Tehát hogy egy idegen postaládájába szoruljon a kezem, én elképzelhetetlennek tartom, vagy hogy órákat töltsek az ajtó kukucskálójánál, hogy láthassam az új szomszédot, mert hogy lehet valami szuper pasi... Hát ez nagyon gáz.:D Julie szerencsére mindezeket maga is őrültségnek nevezi, és tulajdonképp ez ő elcseszett dolgairól szól a könyv.

Legalábbis így indult, később viszont mintha mérséklődtek volna az őrültségek. Vagy csak hozzászoktam. Az új szomszéddal (Ric) való elképesztően lassan kibontakozó románcuk mellett Julie munkahelyet vált, megismerjük a barátait, a környékbelieket, a boltosokat, és eltemetünk egy kedves idős hölgyet... Nem volt ez rossz könyv, ám azért bevallom, nem ilyet vártam. A romantikus szál bár végig jelen volt, nem az volt a lényeg, és valahogy hangsúlyosabbat vártam tőle a fülszöveg alapján.

Az én egyetlen bajom mégis csupán annyi, hogy az elején nem tudtam igazán megkedvelni Juliet. Ami, ha azt nézzük, hogy főhősként ő mesél meg róla szól a könyv, elég bajos dolog. (De legalább a macska helyette is szimpatikus volt.) Szerencsére az oldalak előrehaladtával azt vettem észre, hogy elkezdtem drukkolni neki, szóval valami megváltozott, átalakult a könyvhöz való viszonyom, és bár nem váltott ki rajongást Ric karaktere, mégis érdekelt, mit titkol, és azon kaptam magam, hogy egyre inkább kíváncsi vagyok arra, mit mesél Julie. Néha a híres szingli, Bridget jutott eszembe, miközben olvastam, de az még az őskorban volt, úgyhogy könnyen lehet, hogy egyáltalán nem hasonlítanak, csak vicceskedett a memóriám.

Az általános hangulata számomra olyan kis semmilyen volt, mégis néha sikerült elérnie, hogy felnevettem, meg voltak szomorúbb részei is. A legérdekesebbnek azt találom, hogy férfi írta, egy elsősorban női regényt, női szemszögből. És elég jól sikerült belelátnia a női gondolkodásmódba, ezáltal hiteles lett, még ha valamikor túlzó is. Lett kedvenc helyszínem, mégpedig a pékség. Valójában az egész környéket aranyosnak találtam, pontosan ilyennek kell lennie egy bájos közösségnek, akik mindig segítenek a másiknak. A vége kicsit érdekes, de nem foglalkoztat, mert alapból nem vártam semmit a befejezéstől..:)

Ui: A macskának igenis jól áll az a sapi! És biztos vagyok benne, hogy van olyan ember, akinek szintén.:)

3,1/5

348 oldal

Park Kiadó

Read More

Davis A. Kessler, MD: Muszáj annyit enni? - Hadüzenet a só, a zsír és a cukor ellen

A cím elég lényegre törő, a kontrollálatlan, indokolatlan étkezéssel foglalkozik. Nagyon sokakat érint szerintem ez a téma, nem csak azokat, akik túlsúllyal küzdenek, hanem a normál testalkatúakat, vagy éppen a kifejezetten soványakat is. Régebben az embereknek nem volt ilyen módon elérhető az étel, mint most, és következményként úgynevezett túlevés alakult ki. Biztos sokaknak ismerős az az érzés, amikor nem vagyunk igazából éhesek, mégis eszünk, vagy azért mert egyszerűen csak finom, és nem tudunk uralkodni magunkon, vagy mert ad egy elégedettség érzetet (annak ellenére, hogy nagyon jól tudjuk, miután elfogyasztottuk, lehet, hogy szembe kell néznünk a bűntudattal), vagy pótcselekvésként funkcionál, esetleg a megszokás irányít, stb. Több oka lehet, de minden okot szépen feltár a könyv, ráadásként tudományos jelleggel is részletezi ezeket a folyamatokat. Nekem nagyon tetszett az egész, bár volt, amikor kicsit sok volt a tudományból, de akkor is érdekes maradt, mert segített jobban megérteni, hogy hol a hiba az étkezési szokásaimban, és úgy érzem, a változtatásra (amennyiben megvan a kellő eltökéltség, önuralom) hasznos meglátások vannak a segítségemre.

Ma már akkora a túlkínálat az élelmiszerekből, mindenhonnan ontják ránk, és rengeteg a haszontalan. Pl. számomra az egyik legfeleslegesebb a krémtúró, ami egy desszert lenne, de még csak nem is finom (nekem:D). Ez csak egy apró példa. Ahogy bemutatásra kerül, hogy a mai ételekben lévő különböző összetevők miképp stimulálják az agyunkat, nagyon elgondolkodtató.

Az alábbi mondat kiválóan megragadja a lényeget:

"Nem táplálékot vagy jóllakottságot veszünk meg, hanem érzelmeket."

A könyv második részében az élelmiszeriparral foglalkozik, ott is sokatmondó információkat oszt meg Kessler az olvasóval. Beleláthatunk, hogyan alakítják ki a fogyasztók számára a hiperízletes, zsír és cukorgazdag ennivalókat, amiből mi valószínűleg alig vagy rosszabb esetben semmit nem észlelünk, így sokszor mit sem sejtve habzsolunk be több száz kalóriát. Szomorú továbbá, hogy egyre fiatalabb korban jelentkezik a hiperevés.

A harmadik rész kimondottan a túlevésről szól, a mesterségesen elfogyasztott ételekről, a viselkedésünkre gyakorolt hatásáról. Teljesen úgy voltam vele, hogy amikor evésroham tör rám, arról egyedül én tehetek, unatkozom vagy pótcselekvés, de már másképp látom, sokkal inkább érzem irányítva magam, akár egy rágcsáló az állatkísérletek során, vagy nem tudom. Tudatosan lehet szerintem befolyásolni az efféle viselkedést, ha tudjuk, hogy "mivel állunk szemben". Én szeretném a saját agyamat magam irányítani, és ezért igyekszem újonnan "harcolni" a felvett rossz szokásaim ellen.

"A mai világ és az életformánk lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag állandóan ehessünk. És sokan valóban így is tesznek."

A könyv utolsó három szelete már a leküzdésben segít és a változtatásra sarkall. Fontos a kialakult szokások átalakítása, történjen akár szabályok felállításával vagy célok kitűzésével. Nyilván semmi nem fog megváltozni, pusztán attól, hogy elolvassuk ezt a könyvet, de tényleg roppant hasznosnak gondolom - nem jellemző, hogy az ismeretségi körömben agyonajánlok könyveket, mert sajnos kevesen/keveset olvasnak, de ezt már agyondicsértem, mert úgy érzem, tényleg bárkinek érdemes elolvasni, még aki nem is pont fogyni akar vagy ilyesmi, mert ilyen motiváció nélkül is érdekes a könyv, a felvonultatott témák, ismeretek, meglátások miatt. 

Végül megemlíteném a sportot, amellett, hogy egészséges, segít megerősíteni az új önképünket. Részemről egyébként ez a legnehezebb, iszonyú lusta vagyok, de igazából 50 kiló alatt sosem volt szempont nálam a mozgás a fogyás tekintetében, de egy ideje mondhatni elkezdtem igényelni. Nem kell rögtön nagy dolgokat eltervezni, egy hétvégi biciklizés is remek kezdet lehet szerintem, vagy egy kis séta, kinek mi a szimpatikus.

Bevallom, azért nem gondoltam, hogy ilyen szinten odaleszek ezért a könyvért, 5/5!

Park Kiadó

296 oldal

Read More

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

A pasi a szomszéd sír mellől folytatása ez a helyes kis kötet, melyben folytatódik Desirée és Benny szerelmének története. Az első könyvben nem volt éppen egyszerűen működő a városban élő könyvtáros és a tehenekkel gazdálkodó "farmer" kapcsolata, a folytatás pedig ugyanolyan zűrös, picit viharos sztori.

Desirée gyereket szeretne, ám az apajelölt hiányzik. Ez kétféleképpen értelmezhető, mert egyrészt ugye egyedülálló éppen, másrészt szó szerint hiányzik neki Benny, csak sajnos ő már új párt talált magának. A váltott nézőponttal írt regénybe így egy időre becsatlakozott Anita is, amit nagyon érdekesnek találtam, hiszen előjött, hogy mit érez a megcsalt fél, mert hiába szenved a főhős, másoknak is vannak érzései, szóval sajnáltam szegényt. Desirée eredetileg csak gyereket akart Bennytől, semmi többet, így ráálltak a projektre, aztán máshogy alakult a dolog.

Ez a könyv sokkal jobban sikerült szerintem, mint az első. A szereplők szimpatikusabbak lettek, és a hangulata valahogy más volt. A családalapításról szól, hogy milyen várakozni a bébire, majd utána ahogy össze kell hangolni egy nőnek az otthoni teendőket (+tehénfejés és társai...) a gyerekneveléssel és a munkájával, de a házasélet is maradjon meg, és persze a férfi részéről is változást kell eszközölni. Sajnos Benny ezen a téren nem brillírozott, de azért próbálkozott ő is. Desirée szerintem több áldozatot hozott, emiatt érzek némi keserűséget, de természetesen ennél sokkal rosszabb férjek is vannak, és Benny egyébként sem valami haladó szemléletű.

Teljesen valóságos az egész, semmi cicomázás, egy életszerűen megírt történet két olyan ember szerelméről, akik életmódjukat tekintve egyáltalán nem illenek össze, de kitartanak egymás mellett, és így mégis működőképes a kapcsolatuk. Nekem kicsit keserédes a hatás összességében, de hát nem kell mindig full vidám könyveket olvasni.:)

A regényekhez kapcsolódó hír, hogy A pasi a szomszéd sír mellőlt hamarosan színdarab formájában is láthatjuk: április 14-én mutatják be Für Anikó és Schneider Zoltán főszereplésével a Rózsavölgyi Szalonban.

4/5

220 oldal

Park Kiadó

Read More

Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől

"Sapka nélkül, eleven, figyelő arccal már nem is nézett ki olyan savanyú öreglegénynek, nagyon is természetes volt. A haja meg egyenesen elbűvölt. Mint egy troll."

A borítót első pillantásra nem nagyon tudtam hova tenni: mindenképpen figyelemfelkeltő, de hogy jön egy pasihoz a sírnál egy tehén? Szép színes, egyedi, vonzza a tekintetet a kötet, és amint tudatosultak bennem a "bájos love story" és "virtuális napló" jellemzések, egyből felrémlett előttem (ennek oka, hogy a levélregények a naplókkal közeli rokonságban állnak nálam tetszési index szempontjából) a Gyógyír északi szélre és A hetedik hullám, amik letaszíthatatlanul trónolnak előkelő helyükön a kedvenc könyveim közt. Több se kellett, már vetettem is rá magam Desirée és Benny történetére.

Hiba volt nagy elvárásokkal nekifutnom, de sajnos elfelejtettem ezt a fontos szabályt, amit magamnak állítottam fel, és így elrontottam a kezdést, vagyis a saját szórakozásomat a könyv elején. Nem találtam bájosnak. A naplószerűség nem jött át, inkább váltott nézőpontosnak nevezném, de azt is ugyanúgy szeretem, mint a naplókat, leveleket, úgyhogy ezzel nem volt gond. Mindkét főszereplőt nagy veszteség érte, a nő a férjét, a férfi pedig az édesanyját gyászolja. A temetőben találkoznak, és kezdetben nem kedvelik egymást, és mielőtt ez megváltozott volna, sajnos én sem őket. Tehát nem találtam szimpatikusnak ezt a párost, mindketten elég távol állnak tőlem, bár ez önmagában még nem is kellene, hogy probléma legyen. Desirée esetében érezhető, hogy a másik felét vesztette el, mégis úgy érzékeltem, mintha haragudna a férjére, amiért "fogta magát és meghalt". Na, például ez nem tetszett. Benny számtalan megnyilvánulására pedig csak lestem, nem rosszallóan, de majdnem. Kezdtem kiábrándulni az egészből, amikor egyszer csak derült égből villámcsapásként óriási változások történtek. Mikor feleszméltem, túl is voltak az első randevún, és akkor megvilágosodtam (szerencsére ekkor még egészen a könyv elején jártam). Annyira szomorúak, magányosak lettek, és teljesen eluralkodott rajtuk a keserűség, viszont mihelyt képesek lettek továbblépni, kezdett eloszlani a gyász, kivirultak, hiszen jött egy új, izgalmas és friss változás, ami felpezsdítette az életüket. Nagy szükségük volt erre. Ekkor mintha az írónő is feldobódott volna, mert a búskomor gyásszal áthatott sztoriban végre előbújt a humor. A karakterek nem is különbözhetnének jobban. Desirée továbbtanult, könyvtárban dolgozó városi lány, Benny pedig tehenekkel gazdálkodik, ami teljesen más életmódot kíván. A kapcsolatuk alakult, a közös jövő megteremtése érdekében azonban egyelőre egyikük sem engedett, így útjaik szétváltak... ám nem ez a történet vége!

A karakterek nekem kicsit furák, meg néhány leírás is olyan, hogy kevesebb információval is beértem volna, ugyanakkor pont ez teszi életszerűvé, nem annyira tökéletessé - bele lehet kötni, amiért nincs elkendőzve, és ez valahol tetszik. Nem tudom, hogy a kezdeti hozzáállásom mennyire tudható be annak, hogy talán nem megfelelő hangulatban kezdtem el, de már nem is lényeges. Nem arra fogok emlékezni, mert inkább az olvasás utáni gondolataim maradtak meg, amik pozitívak. Kíváncsi leszek a folytatásra, ami A családi sírbolt címmel jelenik majd meg.

Maga a kiadvány igazán mutatós, keményfedeles, védőborírós, és kitérnék a betűtípusra, ami valami ilyesmi, számomra külön hangulata van.

Film is készült belőle!

4,5/5

208 oldal

Park Kiadó

Read More

Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete

"- A John Hopkinban tanítanak, és az fontos dolog. De hát ez az én anyám. Ezt nem érti meg senki.

- Igaza van - mondta Lengauer. - A tudományos  könyvekben mindig a HeLa-emerről meg a HeLa-amarról lehet olvasni, és csak kevesen tudják, hogy ez a négy betű egy ember nevének a kezdőbetője volt, azt meg senki, hogy ki is volt ez az ember. Pedig hát ez is a történelem része."

Amikor olvasás előtt (ez nálam elmaradhatatlan minden könyvnél, elsőként minden írást, ajánlót végigolvasok a borítón, mielőtt fellapoznám a kötetet) újra tüzetesebben megvizsgáltam, mibe kezdek bele, konkrétan leesett az állam. Hogy ez megtörtént, komolyan? Egy olyan történetet vettem a kezembe, amit maga az élet írt, és a tudomány.

Mindig megdöbbenek a technika fejlődésén, hogy milyen gyorsan változtak az évek során a számítógépek, a mobilok, és most épp ilyen, ha nem nagyobb megdöbbenést okozott, hogy a sejtekkel való kutatás eredményesnek tekinthető kezdete 1951-re nyúlik vissza. Nagy dolgokat ért el az emberiség 60 év alatt.

Henrietta Lacks egy fekete nő volt, aki méhnyakrák miatt halt meg, és akinek a sejtjeit a tudta nélkül vették el, használták, sokszorosították és adták tovább a tudósok, a segítségükkel pedig betegségek elleni küzdelemnél (pl. a gyermekparalízis) illetve tudományos kutatásoknál (pl. a klónozás), tudtak áttörő eredményt elérni.

A HeLa sejtek tehát sok mindenben segítségünkre voltak. Ez mind nagyon érdekes, Rebecca Skloot viszont a szegény asszonyt, mint embert is megismerteti velünk, hogy mi zajlott pontosan le benne a betegsége alatt, olvashatunk a családjáról, a leszármazottairól... Engem igazán megrázott a könyvnek azon része, ahol rádöbben, hogy mi történik a testében... nem is tudom megfelelően szavakkal kifejezni ezt az egészet. Most is összeszorul a torkom, ahogy eszembe jut a leírás, hogy hogyan terjedt szét a rák a szervezetében és emésztette fel azt. Szerintem akinek a családjában vagy ismeretségében előfordult már hasonló betegség, nem kell bemutatni, miről van szó. Őszintén azt kívánom mindenkinek, hogy maximum hírből ismerjen ilyen dolgokat. 

Tudományos vonatkozásban rendkívül erős írás, mert hétköznapian megfogalmazott magyarázatokkal segít megérteni nagyon sok mindent, amire az egyszerűbb embereknek nincs igazán rálátása. Ezek nagyon érdekes információk, amik mellett nem szabad elfelejteni azt a lényeges dolgot sem, hogy máshol pedig családregény jelleget vesz fel a könyv. Nagyon jól ötvözte, gyúrta egybe ezt a szívszorító, dokumentumregényes és orvostudományos hármast, és az erkölcsi, etikai kérdések mellett sem ment el szó nélkül, úgyhogy ezt is fontos kiemelni.

Meglehetősen részletes és terjengős, ezért semmiképp nem lehet rajta csak úgy végigrohanni, hiszen megéri elolvasni minden sorát, igazán elgondolkodtató, értékes írás, és elismerésre méltó az a hatalmas munka, anyaggyűjtés, a rengeteg interjú, amik segítségével a szerző megírta. Hol új tudományos információkat ismertem meg, amikről nem is gondoltam, hogy érdekelhet vagy van értelme egyáltalán tudnom róla, hol csak kikapcsol, ráadásul érzelmileg is hatással van az emberre.

A kivitelezést tekintve, szép hófehér lapok vannak a mutatós borítóba zárva, és néhány oldalon színes fotók adnak még több pluszt a kötethez.

400 oldal

Park Kiadó

Read More

Rose Tremain: Színarany

- Az embereket megváltoztatja a kor, amelyben élnek, ennyi az egész.

- Lehet, hogy ennyi az egész - felelte Lilian -, de az éppen elég.

A történet az 1860-as évek végére repíti vissza az olvasót, az írónőt pedig az aranyláz ihlette meg. Erre a gondolatra rögtön magam előtt látom az aranyra vágyó embereket, akik vállalva a körülményeket, és akár még az abban az időben nehézkes utazást is, kutatnak az arany után, a meggazdagodás reményében. Részben ezt is kaptam a könyvtől, ám sokkal többet is. Az első oldalakon egy házaspár és annak férfi tagjának édesanyját ismerhetjük meg, akik Angliából költöztek Új-Zélandra. Azonban sok dologra nincsenek felkészülve, ami az új kontinensen fogadja őket. Mikor a férfi meglátja az aranyszerzés lehetőségét, kalandos utazás veszi kezdetét. Nekem ők maradtak a főszereplők, illetve kettejük közül is inkább Harriet, pedig egy több szereplős könyvről van szó. A boldogtalan házasságról olvasva nem bántam, hogy az útjaik kettéváltak a második részben.

Egy szomorú könyvként gondolok rá, amit áthat némi misztikum is, és titkokkal terhelt múlt. Az abban a korban élőknek sokkal több dologgal kellett megküzdeni: az időjárás, mely elől egy hideg vályogház alig ad menedéket, az utazás nehézségei - ezeket nagyon jól érzékelteti a szerző. Talán az időbeli távolság hatására, de a szereplők valahogy idegenek maradtak számomra, távoliak, míg az állatokat például nagyon sajnáltam. Ahogy halad előre a történet, egyre több új embert ismerünk meg, mint a kínai halász, kisfiú, vagy a maori dajka, különböző emberi sorsokat, melyek együtt alkotnak egy történelmi drámát.

Gyönyörűen megírt és felépített, korhű szépirodalmi regény, ami, azt hiszem, főként az érettebb olvasókhoz szól. Különösen jó az, hogy váltakozik a mesélésben a szereplők között.

Idén új kiadásban jelent meg, azonban akinek a régebbi borító képe jobban tetszett, nem kell lemondania róla: a védőborító alatt rejtőzik kis kép formájában. Az új borító szerintem jobban illik a tartalomhoz, és a belső részén található térkép Új-Zélandról igazán mutatós. A keményfedeles, rendkívül igényes kiadáshoz belevarrt könyvjelző tartozik, ami a régebbi időket idézi, és számomra nagyon hangulatossá tette az olvasást. Nem tudok mást írni róla, mint, hogy kívül-belül nagyon szép.

Nem is értem, hogy lehetséges, hogy ez az első  Rose Tremain regény, ami megjelent hazánkban. Legismertebb műve az 1978-ban megjelent Restoration, amelyből Változások kora címmel forgattak Oscar-díjas filmet. (A főbb szerepekben Robert Downey Jr., Sam Neill, Meg Ryan, David Thewlis és Hugh Grant játszottak.) Az írónő Road Home című regényéért pedig elnyerte az Orange-díjat.

A könyvet köszönöm szépen a Park Kiadónak!

5/5

Read More

Daniel Glattauer: A hetedik hullám

Ez olyan volt, mint például ez egyik hetedik hullám, ahogy leírtad: felcsapó, felhabzó, pusztító - magasra törő hullám, amely mindent megváltoztat, úgy átalakítja a tájat, hogy többé már semmi nem olyan, mint előzőleg volt.

Mióta csak ismerjük egymást, egyik hetedik hullámot a másik után szalasztottad el, kedvesem.

Nem is tudom, hogyan írjak erről a könyvről, mert számolnom kell azzal, hogy olyan is belefut, aki nem olvasta a Gyógyír északi szélre című kiemelkedően jó levélregényt, hiszen ez a könyv annak a folytatása. Nehéz dolga is van szegénynek, a remek első részt nehéz felülmúlni, és hát nem is nagyon sikerült, legalábbis nálam, de még így is teljesen jó a könyv, Emmi és Leo története megkapta a várva várt és méltó befejezést, teljesen elégedett vagyok vele, semmi hiányérzetem nincs.

Az előzmények: Emmi egy félresikerült e-mail küldés után, pontosabban több után elegyedik írásos beszélgetésbe Leoval. Egyre jobban megismerik egymást, noha a másik életéről csak morzsákat tudnak. Nem is hiányolják sokáig, azonban a valódi élet utoléri őket - de azoknak, akik olvasták, aligha kell felelevenítem, miről szólt a  Gyógyír északi szélre, akik pedig nem, hát nekik sürgős pótlást javaslok.:)

Tartom magam az első mondatban írtakhoz, miszerint nem árulok el semmi lényegeset. Ahogy Emmi írta egyszer, Leo tényleg tehetségtelen a szerelemben. Egyébként ha már itt tartunk, Emmi is. Hihetetlen, hogy milyen jól tudnak rosszul időzíteni, húzni az időt vagy visszatáncolni, mikor már majdnem ott a célegyenes. Néha már kezdtem elveszíteni a türelmem, persze ez nem akadályozott abban, hogy újra és újra lapozzak, sőt. Egyébként az elején ugyanúgy voltam vele, mint az első könyv olvasásakor, óriási rajongással vettem a kezembe, később ez valahogy letisztultabb lett, és azt hiszem, az is nagyon jó, hogy tudott más lenni a folytatásban.

Írásban előszeretettel használunk hangulatjeleket, úgy gondoljuk, hogy amit élőben látunk, a mimikát, a gesztusokat, szükséges valamiképp pótolni. Fontosnak érzem megemlíteni, hogy Emmi és Leo nem élnek ezzel, és nagyon meglepődtem, mikor megláttam az első és egyetlen smileyt, ami a két kötet során előfordul. Nincs szükségük ilyesmire, hogy érzelmeket mutató jelekkel fejezzék ki magukat, pusztán a leírt szavakkal is tökéletesen megértik egymást. És ami még jobb, hogy mi is őket.

Szerettem ezt a könyvet is, minden egyes e-mailt, a néhány vagy épp csupán egyetlen szavas levelektől kezdve a több oldalasig. Örültem, hogy újra elmerülhettem a néha aranyosan pontokba szedett, várakozással teli és függőséget okozó levelekben. Már csak azt szeretném tudni, mi lesz a következő levélregény (ha lesz), ami ennyire tetszeni fog?

A könyvet köszönöm szépen a Park Kiadónak!

5/5

Read More

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Eltaláltam?

Az leszek, aki vagyok. És maga olyannak lát, amilyen vagyok. Esetleg olyannak lát, amilyennek elképzel. Vagy olyannak, amilyennek látni szeretne.

Imádom a levélregényeket, úgyhogy nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy ebben a könyvben a modern kor leveleit, e-maileket olvashatunk. De még milyeneket! Szeretnivaló, szellemes, a kíváncsiságot és figyelmet szüntelenül fenntartó leveleket!

Egy e-maillel kezdődött, ami rossz címzetthez futott be. Aztán megint, és megint. Leo idővel válaszol Emminek, aki sorozatosan félreütött egy billentyűt. Megírja neki, hogy az újság előfizetés lemondása nála nem lehetséges. Ezzel kezdetét veszi valami, és a hónapokig tartó levélváltás köztük idővel többé válik sima beszélgetésnél.

Menthetetlenül beleszerettem a könyvbe, olvastam volna, és egyben nem is, mert nem akartam, hogy vége legyen. Elfelejtettem a fenntartásaimat is, hogy nem igazán hiszek a párkapcsolatok efféle kialakulásában. Kettejük kapcsolata teljesen a véletlennek köszönhető, pedig lett volna esélyük a szokványos találkozásra is. A levélváltásból napi szintű elfoglaltság lett, és egy idő után egyfajta függőség, ami nem feltétlenül válik a szereplők hasznára. Felmerül lehetőségként a személyes megismerkedés is, és többször majdnem össze is jön, ám az érzelmek megálljt parancsolnak: mert mi lesz például, ha csalódnak egymásban? Az igazán érdekes az, hogy levelikben nem a külsőségek fontosak, vagy az, hogy az életük minden apró részletét megosszák egymással, csupán a személyiségük az, ami igazán számít, és hogy kedvelik egymás "társaságát". Egy fontos tényezőt kihagytam, szándékosan, mert sokáig csak egy névként jelent meg, és nem is volt jelentősége a kapcsolatukat tekintve: Bernhard. Kezdetben ez elhanyagolható volt, egyáltalán nem lényeges, hiszen csak ártatlan e-mailezésről volt szó, semmi többről. Aztán egyre bensőségesebb és intimebb lett a viszonyuk, egyszerűen nem helyénvaló Emmi részéről, és akkor már sajnáltam Bernhardot. Teljesen át tudom egyébként érezni, hogy Emmi egykor miért szeretett bele, a koruk miatt, és az egész helyzet miatt, és mert Bernhard remek ember (bár nekem már túl jámbor lenne:). Úgyhogy egy ponton elbizonytalanodtam, nem rajongtam úgy a könyvért, egyszeriben bonyolulttá vált az egész helyzet, de változatlanul kedveltem Emmit és Leot is, hiszen az életben minden változik, és olykor sajnos fájdalmas az egyik félnek, ezek a dolgok egyszerűen így működnek, és Emmit is meg tudom érteni. (Most úgy tűnhet, magamhoz képest sokat spoilereztem, csak azt éreztem, ezeket muszáj elárulnom, és hát még így is van bőven felfedezni való a könyvben.)

Rendkívül élvezetes dialógusok sorozatából áll, és közben várjuk, hogy mi fog kibontakozni, valamint örülünk annak, amit a jelenben, azokban a percekben élnek meg olyan közel a másikhoz, mikor mégis két egymástól messzi szobában vannak. Gyakran megmosolyogtatott, elgondolkodtatott, és teljesen kiragadott a világomból.

A keményfedeles, védőborítós külső, az igényességén túl első látásra semmi különöset nem ad, viszont közelebbről nézve egyre hívogatóbb volt, és most már úgy látom, tökéletesen illik a könyvhöz, ránézek, és eszembe juttatja azt a hangulatot, amit megszerettem.

Kíváncsi lennék, hogy az író személyisége mennyire tükrözi Leoét? Vagy éppen Bernhardra hasonlít? Persze könnyen lehet, hogy egyik sem, csak elgondolkodtam, hogy kicsit beleírta-e magát valamelyik karakterbe, elnézve a borítón a fényképét.

Az utolsó oldal olvasásakor nem akartam hinni a szememnek, hogy képes volt így befejezni a könyvet. Teljesen függő lettem, és most türelmetlenül várom, hogy olvashassam a történet folytatását, mely A hetedik hullám címmel jelent meg. Azt hiszem, így érezhet Emmi és Leo is, amikor a másik levelét várja.

Köszönöm szépen a könyvet a Park Kiadónak!

6/5 - Tudom, hogy elvileg öt a max., de ez egy ötös skálán hatos.

Read More

Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Ha az ember jó könyveket olvas, a gyomra már nem veszi be a rosszakat.

Már a címével is belopta magát a szívembe, annyira jó.:) Bájos és néha vicces stílusban íródott, ami azért érdekes, mert a háború szörnyűségei is megjelennek benne. A szerzőpáros megálmodott egy életet (többet), és aztán apránként potyogtatta az információkat róluk. Elképzeltem, ahogy a kezemben tartom a régi, megsárgult, megfakult leveleket, és mohón falom őket/az oldalakat, mert minél előbb szeretném, hogy kirajzolódjon előttem az egész sztori.

Több szereplő jelenik meg a lapokon, de kettőt éreztem főszereplőnek, az egyikük szinte velünk együtt fedezi fel Guernseyt és ismeri meg a Társaság tagjait, mialatt anyagot gyűjt az írásához, míg a másikat még csak nem is ismerjük "személyesen", mégis úgy érezzük, illetve bánjuk, hogy igazából nem. A többi szereplő is maximálisan szerethető, egy ilyen elragadó könyv nem is engedhetné meg magának az ellenkezőjét.

A végén a könyvek szeretetéből lett valami sokkal több, és a háború is háttérbe szorult, épp úgy, ahogy véget is ért, és a múlt által megszületett a jelenben egy új élet lehetősége. Említve voltak nem egyszer a Brontë nővérek, Jane Austen, Miss Marple, és Oscar Wilde is "feltűnt" egész különös módon. Az olvasás iránti szenvedély ötvözve lett a háborúval és egyéni sorsokkal - leveleken keresztül. És Juliet a kapocs ezekhez a sorsokhoz.

Szép, igényes kiadás védőborítóval, szeretném birtokolni.:)

4,5/5

Read More

Jon Krakauer - Út a vadonba

Nem azt kaptam, amit vártam. Érdekes, és tényeken, kutatásokon alapuló, ami rendben is van. Az eleje elég megrázó volt. Viszont ahogy haladtam a könyvvel, egyre több, számomra érdektelenebb dologra tért ki. Pl. pár oldalon keresztül a szerző saját élményeit is megosztja az olvasóval. Én nem rá voltam kíváncsi, hanem Chris McCandlessre. Aki az egyetem után eldobta magától addigi életét, megváltoztatta a nevét, és csekély felszereléssel bevetetett magát az alaszkai vadonba.

Hiába volt érdekes például, hogy nem ő az első aki a természetben akart élni, maga mögött hagyva a civilizációt, az anyagias világot, és nem is ő volt az első, aki ebbe belehalt. Az egyik ilyen kalandor például több szász kreditet halmozott fel, de nem használta fel diplomaszerzésre, mert csak a tudásvágy hajtotta, a bizonyítványnak nem látta értelmét. Gene Rosellini később otthagyta az egyetemet, és Cordovában telepedett le. Szerinte az emberiség egyre alacsonyabb rendűvé vált/válik, és kipróbálta a különböző korokat, amikor is kizárólag azok szerint élt, pl. vaskorszak, bronzkor. Hogy az ő élete hogy végződött, az is kiderül a könyvből.

Akikkel Chris kapcsolatba került utazása során, azok közül többen úgy tartják, hogy nagy hatással volt az emberekre. Az újságcikkek megjelenése után érkeztek levelek az olvasóktól, és sokan vélekednek úgy hogy bolond volt. Szerintem sem volt teljesen normális, ettől függetlenül szörnyű tragédia, ami történt. Bár át tudom érezni, hogy mi vezérelte, és kétség kívül bátor volt, mégis az ésszerűtlenség gondolata kerekedik felül az együttérzésen, vagy a rokonszenven. Ezzel most biztos érzéketlennek tűnök, hogy nem egészen úgy látom ezt az emberi sorsot, ahogy kellene, de nem tudom figyelmen kívül hagyni az önzőségét a testvérével, családjával szemben, és a következetlenségét.

Kíváncsi voltam erre a fiúra, hogy mi hajtotta a végzete felé. Azt hittem, a naplója alapján egy átdolgozott kivonat lesz a könyv, vagy valami ilyesmi, de Chris gondolatai nem töltenének meg egy egész könyvet, mert a feljegyzései nem egészen olyan jellegűek voltak. Ezt sajnálom, mert így viszont csak egy hígított, és nekem többször csak találgatásokra épülő iromány lett. Ráadásul sajnos a találgatás éppen a halálára, az azt kiváltó okra is vonatkozik.

Az alapgondolatot szépnek tartom, elszakadni a modern dolgoktól, és újra együtt élni a természettel, a természetben, ahogy eredetileg kezdődött. Az egyik másik életemben szívesen laknék egy farmon, ahol abból élnék, amit megtermelek, legyen az növény vagy állat, de azt nem tudom elképzelni, hogy teljesen elszakadjak a társadalomtól. Erre a feltevések szerint Chris is ráeszmélt, de akkor már nem tudott mozdulni a kietlen tájból. Szomorú, hogy nem is lett volna olyan messze a segítség, mint ahogy azt ő gondolta. Semmiképp sem mindennapi történet, csak én nem tudok úgy tekinteni a könyvre, ahogy szerintem a többség. Nem tudok nem gondolni arra, hogy a részletek nem biztos, hogy úgy voltak, ahogy Krakauer utánajárt, hiszen nem volt ott, és akármennyire megalapozott egy-egy dolog amit leírt, nekem akkor is csak spekuláció marad. Emiatt a könyv második feléből már csak az érdekesebb dolgokat olvastam el, úgyhogy néha ugrottam néhány oldalt, pedig az ilyen nem szokásom.

A filmről

Azon kevés esetek egyike áll fenn, amikor a mozgókép hatásosabb, mint a könyv. A filmben Chris valahogy szimpatikusabb személyiségként jelent meg nekem. Más volt a saját szememmel látni, hogy milyen gyönyörű helyeken járt, mint elképzelni a tájleírások alapján. A halála is szörnyű volt.

A zenék nagyban hozzájárultak a hangulathoz, be kell szereznem azokat a dalokat. Kicsit lassú volt, dehát milyen legyen egy ilyen hangvételű és kimenetelű történet. A film jobban tetszett, mégis örülök, hogy előbb megismerkedtem a könyvvel, mert így némileg teljesebb képet kaptam Chris életéről.

Read More