Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Eltaláltam?

Az leszek, aki vagyok. És maga olyannak lát, amilyen vagyok. Esetleg olyannak lát, amilyennek elképzel. Vagy olyannak, amilyennek látni szeretne.

Imádom a levélregényeket, úgyhogy nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy ebben a könyvben a modern kor leveleit, e-maileket olvashatunk. De még milyeneket! Szeretnivaló, szellemes, a kíváncsiságot és figyelmet szüntelenül fenntartó leveleket!

Egy e-maillel kezdődött, ami rossz címzetthez futott be. Aztán megint, és megint. Leo idővel válaszol Emminek, aki sorozatosan félreütött egy billentyűt. Megírja neki, hogy az újság előfizetés lemondása nála nem lehetséges. Ezzel kezdetét veszi valami, és a hónapokig tartó levélváltás köztük idővel többé válik sima beszélgetésnél.

Menthetetlenül beleszerettem a könyvbe, olvastam volna, és egyben nem is, mert nem akartam, hogy vége legyen. Elfelejtettem a fenntartásaimat is, hogy nem igazán hiszek a párkapcsolatok efféle kialakulásában. Kettejük kapcsolata teljesen a véletlennek köszönhető, pedig lett volna esélyük a szokványos találkozásra is. A levélváltásból napi szintű elfoglaltság lett, és egy idő után egyfajta függőség, ami nem feltétlenül válik a szereplők hasznára. Felmerül lehetőségként a személyes megismerkedés is, és többször majdnem össze is jön, ám az érzelmek megálljt parancsolnak: mert mi lesz például, ha csalódnak egymásban? Az igazán érdekes az, hogy levelikben nem a külsőségek fontosak, vagy az, hogy az életük minden apró részletét megosszák egymással, csupán a személyiségük az, ami igazán számít, és hogy kedvelik egymás "társaságát". Egy fontos tényezőt kihagytam, szándékosan, mert sokáig csak egy névként jelent meg, és nem is volt jelentősége a kapcsolatukat tekintve: Bernhard. Kezdetben ez elhanyagolható volt, egyáltalán nem lényeges, hiszen csak ártatlan e-mailezésről volt szó, semmi többről. Aztán egyre bensőségesebb és intimebb lett a viszonyuk, egyszerűen nem helyénvaló Emmi részéről, és akkor már sajnáltam Bernhardot. Teljesen át tudom egyébként érezni, hogy Emmi egykor miért szeretett bele, a koruk miatt, és az egész helyzet miatt, és mert Bernhard remek ember (bár nekem már túl jámbor lenne:). Úgyhogy egy ponton elbizonytalanodtam, nem rajongtam úgy a könyvért, egyszeriben bonyolulttá vált az egész helyzet, de változatlanul kedveltem Emmit és Leot is, hiszen az életben minden változik, és olykor sajnos fájdalmas az egyik félnek, ezek a dolgok egyszerűen így működnek, és Emmit is meg tudom érteni. (Most úgy tűnhet, magamhoz képest sokat spoilereztem, csak azt éreztem, ezeket muszáj elárulnom, és hát még így is van bőven felfedezni való a könyvben.)

Rendkívül élvezetes dialógusok sorozatából áll, és közben várjuk, hogy mi fog kibontakozni, valamint örülünk annak, amit a jelenben, azokban a percekben élnek meg olyan közel a másikhoz, mikor mégis két egymástól messzi szobában vannak. Gyakran megmosolyogtatott, elgondolkodtatott, és teljesen kiragadott a világomból.

A keményfedeles, védőborítós külső, az igényességén túl első látásra semmi különöset nem ad, viszont közelebbről nézve egyre hívogatóbb volt, és most már úgy látom, tökéletesen illik a könyvhöz, ránézek, és eszembe juttatja azt a hangulatot, amit megszerettem.

Kíváncsi lennék, hogy az író személyisége mennyire tükrözi Leoét? Vagy éppen Bernhardra hasonlít? Persze könnyen lehet, hogy egyik sem, csak elgondolkodtam, hogy kicsit beleírta-e magát valamelyik karakterbe, elnézve a borítón a fényképét.

Az utolsó oldal olvasásakor nem akartam hinni a szememnek, hogy képes volt így befejezni a könyvet. Teljesen függő lettem, és most türelmetlenül várom, hogy olvashassam a történet folytatását, mely A hetedik hullám címmel jelent meg. Azt hiszem, így érezhet Emmi és Leo is, amikor a másik levelét várja.

Köszönöm szépen a könyvet a Park Kiadónak!

6/5 - Tudom, hogy elvileg öt a max., de ez egy ötös skálán hatos.