Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől

"Sapka nélkül, eleven, figyelő arccal már nem is nézett ki olyan savanyú öreglegénynek, nagyon is természetes volt. A haja meg egyenesen elbűvölt. Mint egy troll."

A borítót első pillantásra nem nagyon tudtam hova tenni: mindenképpen figyelemfelkeltő, de hogy jön egy pasihoz a sírnál egy tehén? Szép színes, egyedi, vonzza a tekintetet a kötet, és amint tudatosultak bennem a "bájos love story" és "virtuális napló" jellemzések, egyből felrémlett előttem (ennek oka, hogy a levélregények a naplókkal közeli rokonságban állnak nálam tetszési index szempontjából) a Gyógyír északi szélre és A hetedik hullám, amik letaszíthatatlanul trónolnak előkelő helyükön a kedvenc könyveim közt. Több se kellett, már vetettem is rá magam Desirée és Benny történetére.

Hiba volt nagy elvárásokkal nekifutnom, de sajnos elfelejtettem ezt a fontos szabályt, amit magamnak állítottam fel, és így elrontottam a kezdést, vagyis a saját szórakozásomat a könyv elején. Nem találtam bájosnak. A naplószerűség nem jött át, inkább váltott nézőpontosnak nevezném, de azt is ugyanúgy szeretem, mint a naplókat, leveleket, úgyhogy ezzel nem volt gond. Mindkét főszereplőt nagy veszteség érte, a nő a férjét, a férfi pedig az édesanyját gyászolja. A temetőben találkoznak, és kezdetben nem kedvelik egymást, és mielőtt ez megváltozott volna, sajnos én sem őket. Tehát nem találtam szimpatikusnak ezt a párost, mindketten elég távol állnak tőlem, bár ez önmagában még nem is kellene, hogy probléma legyen. Desirée esetében érezhető, hogy a másik felét vesztette el, mégis úgy érzékeltem, mintha haragudna a férjére, amiért "fogta magát és meghalt". Na, például ez nem tetszett. Benny számtalan megnyilvánulására pedig csak lestem, nem rosszallóan, de majdnem. Kezdtem kiábrándulni az egészből, amikor egyszer csak derült égből villámcsapásként óriási változások történtek. Mikor feleszméltem, túl is voltak az első randevún, és akkor megvilágosodtam (szerencsére ekkor még egészen a könyv elején jártam). Annyira szomorúak, magányosak lettek, és teljesen eluralkodott rajtuk a keserűség, viszont mihelyt képesek lettek továbblépni, kezdett eloszlani a gyász, kivirultak, hiszen jött egy új, izgalmas és friss változás, ami felpezsdítette az életüket. Nagy szükségük volt erre. Ekkor mintha az írónő is feldobódott volna, mert a búskomor gyásszal áthatott sztoriban végre előbújt a humor. A karakterek nem is különbözhetnének jobban. Desirée továbbtanult, könyvtárban dolgozó városi lány, Benny pedig tehenekkel gazdálkodik, ami teljesen más életmódot kíván. A kapcsolatuk alakult, a közös jövő megteremtése érdekében azonban egyelőre egyikük sem engedett, így útjaik szétváltak... ám nem ez a történet vége!

A karakterek nekem kicsit furák, meg néhány leírás is olyan, hogy kevesebb információval is beértem volna, ugyanakkor pont ez teszi életszerűvé, nem annyira tökéletessé - bele lehet kötni, amiért nincs elkendőzve, és ez valahol tetszik. Nem tudom, hogy a kezdeti hozzáállásom mennyire tudható be annak, hogy talán nem megfelelő hangulatban kezdtem el, de már nem is lényeges. Nem arra fogok emlékezni, mert inkább az olvasás utáni gondolataim maradtak meg, amik pozitívak. Kíváncsi leszek a folytatásra, ami A családi sírbolt címmel jelenik majd meg.

Maga a kiadvány igazán mutatós, keményfedeles, védőborírós, és kitérnék a betűtípusra, ami valami ilyesmi, számomra külön hangulata van.

Film is készült belőle!

4,5/5

208 oldal
Park Kiadó

Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete

"- A John Hopkinban tanítanak, és az fontos dolog. De hát ez az én anyám. Ezt nem érti meg senki.
- Igaza van - mondta Lengauer. - A tudományos  könyvekben mindig a HeLa-emerről meg a HeLa-amarról lehet olvasni, és csak kevesen tudják, hogy ez a négy betű egy ember nevének a kezdőbetője volt, azt meg senki, hogy ki is volt ez az ember. Pedig hát ez is a történelem része."

Amikor olvasás előtt (ez nálam elmaradhatatlan minden könyvnél, elsőként minden írást, ajánlót végigolvasok a borítón, mielőtt fellapoznám a kötetet) újra tüzetesebben megvizsgáltam, mibe kezdek bele, konkrétan leesett az állam. Hogy ez megtörtént, komolyan? Egy olyan történetet vettem a kezembe, amit maga az élet írt, és a tudomány.

Mindig megdöbbenek a technika fejlődésén, hogy milyen gyorsan változtak az évek során a számítógépek, a mobilok, és most épp ilyen, ha nem nagyobb megdöbbenést okozott, hogy a sejtekkel való kutatás eredményesnek tekinthető kezdete 1951-re nyúlik vissza. Nagy dolgokat ért el az emberiség 60 év alatt.

Henrietta Lacks egy fekete nő volt, aki méhnyakrák miatt halt meg, és akinek a sejtjeit a tudta nélkül vették el, használták, sokszorosították és adták tovább a tudósok, a segítségükkel pedig betegségek elleni küzdelemnél (pl. a gyermekparalízis) illetve tudományos kutatásoknál (pl. a klónozás), tudtak áttörő eredményt elérni.

A HeLa sejtek tehát sok mindenben segítségünkre voltak. Ez mind nagyon érdekes, Rebecca Skloot viszont a szegény asszonyt, mint embert is megismerteti velünk, hogy mi zajlott pontosan le benne a betegsége alatt, olvashatunk a családjáról, a leszármazottairól... Engem igazán megrázott a könyvnek azon része, ahol rádöbben, hogy mi történik a testében... nem is tudom megfelelően szavakkal kifejezni ezt az egészet. Most is összeszorul a torkom, ahogy eszembe jut a leírás, hogy hogyan terjedt szét a rák a szervezetében és emésztette fel azt. Szerintem akinek a családjában vagy ismeretségében előfordult már hasonló betegség, nem kell bemutatni, miről van szó. Őszintén azt kívánom mindenkinek, hogy maximum hírből ismerjen ilyen dolgokat. 

Tudományos vonatkozásban rendkívül erős írás, mert hétköznapian megfogalmazott magyarázatokkal segít megérteni nagyon sok mindent, amire az egyszerűbb embereknek nincs igazán rálátása. Ezek nagyon érdekes információk, amik mellett nem szabad elfelejteni azt a lényeges dolgot sem, hogy máshol pedig családregény jelleget vesz fel a könyv. Nagyon jól ötvözte, gyúrta egybe ezt a szívszorító, dokumentumregényes és orvostudományos hármast, és az erkölcsi, etikai kérdések mellett sem ment el szó nélkül, úgyhogy ezt is fontos kiemelni.

Meglehetősen részletes és terjengős, ezért semmiképp nem lehet rajta csak úgy végigrohanni, hiszen megéri elolvasni minden sorát, igazán elgondolkodtató, értékes írás, és elismerésre méltó az a hatalmas munka, anyaggyűjtés, a rengeteg interjú, amik segítségével a szerző megírta. Hol új tudományos információkat ismertem meg, amikről nem is gondoltam, hogy érdekelhet vagy van értelme egyáltalán tudnom róla, hol csak kikapcsol, ráadásul érzelmileg is hatással van az emberre.

A kivitelezést tekintve, szép hófehér lapok vannak a mutatós borítóba zárva, és néhány oldalon színes fotók adnak még több pluszt a kötethez.

400 oldal

Andrea Cremer: Bloodrose - A döntés

"- Persze, mindig lehet csűrni-csavarni a részleteket, de a lényege ilyen egyszerű. Belőled egy van, belőlük kettő. A szerelem ilyen önző dolog."

Mit is írhatnék egy könyvsorozat harmadik és egyben befejező kötetéről? A rajongók minden bizonnyal olvassák, akiket pedig meggyőznék, hogy milyen klassz kis ifjúsági-farkasos-fantasy, elviekben nem a befejező kötettel kezdeném el ajánlani a trilógiát. Pedig megtehetném, és most meg is kísérlem (:D). Szerencsére egyszerű dolgom van, hiszen szinte csak pozitív dolgokat tudok felsorakoztatni mellette. Annyit helyesbítenék az előbbieken, hogy erre a kötetre az ifjúsági jelző már nem is illik annyira, mert úgy érzem, időközben felnőttek és fejlődtek is a karakterek.
(Az első kötet írása egyébként itt, a második pedig itt található.) 

A szóban forgó rész stílusosan A döntés címet viseli. Bevallom, leginkább a szerelmi szálak foglalkoztattak, és tetszett is a Calláért folyó harc, szórakoztató jeleneteket, szituációkat adott a két fiú küzdelme, bár az őrlődés miatt nagyon sajnáltam őket, és bizony kissé igazságtalannak éreztem az egész helyzetet az ő szempontjukból, de a fontosabb cél érdekében megértettem Calla nem-döntését is. A vége pedig alakult ahogy alakult, semmiképp nem szeretnék spoilerezni, de annyit elárulok, hogy nekem szomorú volt. A szerelmi szálak mellett eseménydús végig, cseppet sem unalmas, és szépen haladt a cselekmény, a szervezkedés, és változatlanul szerethetők a szereplők. Nem volt elképzelésem, még tippem sem, hogy fog végződni a sztori. Igazság szerint minden a helyére került, illetve attól függ, honnan nézzük, mert szerintem nem lehet egyértelműen eldönteni, mennyire jó, ami történt. Természetesen a kedvemre valóbb lett volna, ha az a pici negatívum, ami beárnyékolja a teljes happy endet, elmarad, de így is jó. Szeretem ezt a sorozatot, a kedvencek között marad, és meg tudom érteni az írónőt - nem épp egy kiszámíthatóan lezárt történetet alkotott, és azt hiszem, nem volt célja "állást foglalni" sem a fiúk szerint kettészakadt olvasói tábor közt, sem semmi másban, hanem ahogy ő megálmodott mindent valószínűleg már a legelején, ahhoz ragaszkodott, még akkor is, ha ezzel néhány olvasójának "csalódást okoz". Én elfogadom a lezárást minennel együtt, és kellemes emlékekkel gondolok vissza az egészre, amikor megpillantom a kötetek gerincét a polcon.

A borító ismét csak gyönyörű!!

4,5/5

416 oldal

Upfronts előtti visszatekintés tavalyra

Tegnapra terveztem ezt a bejegyzést, úgyhogy kicsit elkéstem.

Ilyenkor szeretek visszatekinteni, mit műveltem sorozatnézés tekintetében a korábbi újoncokkal, mielőtt felsorakoztatom a jövőben érdekesnek ígérkező sorikat. E bejegyzés nyomán haladva:

Grimm: jó néhány részt néztem, mindig érdekeltek az új lények, az új mesék, de a nyomozás megölte számomra az egészet.

The Firm: nem néztem bele.

Awake: a első részt megnéztem, és arra jutottam, hogy nekem ez nem kell.

The Playboy Club: a pilotot láttam, tök tetszett, de tovább nem jutottam, aztán kasza is lett sajnos.

New Girl: az első részről itt írtam, hamarosan jön még egy poszt róla.

Alcatraz: tetszett a kezdés, aztán már kevésbé. valahogy abbamaradt, de nem hiányzik.

Terra Nova: nagyon sajnálom a kaszát, szerettem.

X-factor (US): jó volt, és elmaradtam vele, mindig eszembe jut, hogy pótolni kéne.

Charlie’s Angels: az első rész szörnyű volt, nem csodálkozom a kaszán.

Revenge: juj, az egyik új kedvenc.:)

The River: hülyeség, nem néztem sokáig. (elkaszálták)

GCB: elméletileg nézem, gyakorlatilag nem. amit eddig láttam, az tetszett. (kaszált, ami várható volt)

Pan Am: nagyon tetszett, de csak az első részt láttam. (kasza lett)

Once Upon A Time: ez egy akkora hülyeség. a pilotot néztem csak meg.

Apartment 23.: nem vagyok tőle elájulva, de azért nézem. vagy valami olyasmi, most pontosan nem tudom, mennyire vagyok lemaradva vele.

Ringer: kb. 3 percet néztem belőle. kasza lett az évad végén, tehát nem lesz 2. évad.

Hart of Dixie: na ezt berendelték, lesz 2. évad. Pedig nem hiányozna. Kicsit megkésve, de nézem a részeket.

The Secret Circle: ezt egy kicsit sajnálom, hogy nem lesz 2.évad. bár még csak 10 részt láttam, de az nézhető volt.

Összesen 7-8 nyerte el a tetszésem végülis, közülük 3 olyan (New Girl, Revenge, HoD - jé, ezt simán lehetne hódnak hívni, ez most csak így feltűnt /időben/), ami folytatódik ősszel.

 

The Vampire Diaries - 3. évad

Ez az a sorozat, ami mindig stabilan teljesített, és várható volt, hogy előbb-utóbb elromlik. Be is következett, ami annak köszönhető, hogy az írók már nem tudnak mit kitalálni, ennek eredményeként egyre nagyobb hülyeségek történnek. Viszont, és ez nagyon fontos tényező, még ezek mellett a barom húzások mellett is élvezetes maradt, és hétről-hétre a legvártabb epizódok közt voltak a részek. Már nem mintha olyan rengeteg mindent néztem volna a mostani szezonban, de mindegy. Árnyaltan spoileres leszek.


Azért több jó húzás is akadt, a megszokott módon egyfolytában fordulatos volt, és szívesen látott régi-új szereplőkkel dobták fel a dolgokat (Klaus, Kol, Rebekah, Elijah). A távozó színészeket sajnálom, ráadásul a megújult szereplő színészileg nem fog elbírni a kapott személyiséggel.

A szerelmi háromszögből elegem van, nagyon unom már, kivéve, ha a Damon-Elena résszel foglalkoznak. És ami most kiderült...ójaj.:( Csak azt felejtették el, hogy akkoriban épp pszichopata volt, szóval kicsit kiejtették a szerepéből.

Az évadzáróban folytatódtak a hülyeségek, azonban a végével sikerült alaposan meglepniük. Nem gondoltam, hogy meg merik lépni mostanában, és jó ideje nem is gondoltam erre a fordulatra. Remélem, jól sül el. Annyit mindenesetre elértek, hogy türelmetlenül várjam az új évadot, erre pedig nem számítottam. Már csak azt kívánom, hogy ne táncoljanak vissza, hanem tényleg történjen meg, aminek történnie kell. Ha annyi szereplőnél volt visszafordíthatatlan, ne most találjanak ki forradalmi megoldást a problémára.


Bear Grylls: Istenek aranya

Nagyon tetszett Bear Grylls túlélési kalauza, így kíváncsian vettem a kezembe az újabb könyvét, ami egy kalandregény.

Az árva tizenéves Beck Granger meghívást kap a híres antropológus nagybátyjától Kolumbiába, hogy a tavaszi szünetet együtt töltsék. Meglehetősen "aktív pihenésről" van szó, mert a cél az Aranyváros felkutatása. Annak hírét, hogy valaki nyomra bukkant az elveszett várossal kapcsolatban, sajnos más is megneszeli, és Becknek hamarosan már elrabolt nagybátyja miatt kell aggódnia... Két barátjával rátalálnak a régi térképre, ami elvezetheti őket a kincsekhez, és ahol reményeik szerint szeretteiket is megmenthetik majd. Útra kelnek tehát, és ez a túra egyáltalán nem bizonyul akadálymentesnek és veszélytelennek...

A természetben való túlélés szempontjából a tenger és a dzsungel a fő helyszín: cápák, mérgeskígyók, élelemkeresés, tűzgyújtás, stb, vagyis a már ismert technikák közül többről olvashatunk a kreált éles helyzetekben. Nem ül le egyszer sem a történet, sőt, néhol filmbeli akciójeleneteket idéző leírások vannak. Izgalmas, eseménydús, és kellemes mesélő stílus jellemzi (túlzott irodalmiságot gondolom senki nem vár), szóval teljesen rendben van, és olvasmányos. Úgy gondolom, az olvasó pontosan azt kapja, amire számítani lehet. Váratlanul ért viszont az indián legendák beleszövése, a szellemviláguk, látomások, ezek kicsit megfűszerezték.


Egyébként szerintem valahogy úgy készülhetett a könyv, hogy Bear Grylls összeírt néhány érdekesebb fogást, amit a természetben ragadva lehet alkalmazni, majd ezek köré írt egy történetet.

Terjedelmét tekintve elég rövidke, nagybetűs és a szedése is szellős, de ez a hosszúság nekem pont jó volt. Ha terjengősebb lenne, talán a karakterekre szánt volna több betűt, de nem olyan fajta regényről van szó, ami ezt igényelné.
A borító nagyon tetszik, teljes az összhang a belső tartalommal, és jók a színei. 

Bear Grylls rajongók ne hagyják ki!!

4,5/5

264 oldal