Delphine de Vigan: No és Én

Az igazság az, hogy a dolgok azok, amik. Mindig a valóság kerekedik felül, az illúzió elillan, észre sem vesszük. Mindig a valóságé az utolsó szó.

Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad.

Érdekes könyv volt. Két fiatal lányról szól az egyik intellektuálisan koraérett, a másik hajléktalan. A történetben még kiemelt szereplő egy fiú is, aki viszont már kétszer ismételt osztályt. A fő vonal, amivel megfogott a fülszöveg, az a hajléktalanok témája, gondoltam, hogy erre lesz kihegyezve, és nem tévedtem sokat. Az emberek többsége szerintem nem igazán törődik velük, az utcán elhúzódnak tőlük, vannak, akik jobb szeretnek inkább nem tudomást venni róluk, mert az egyszerűbb, vagy nem tudom, de van, hogy mégis arcul csap az élet, és akkor meg muszáj (mondhatni átéltem). Ijesztőek, büdik és gyakran alkoholisták, amit ugyan sosem fogok tolerálni, de most nem erről van szó. Szóval az egész jelenség nem egy vidám dolog, és ezt mutatja be a könyv a három fiatalon, meg a mellékszereplőkön keresztül, és egyéb társadalmi, családi problémákra is kitér.

A tizenhárom éves Lou egy iskolai feladaton dolgozik, ami az utcán élő emberekről szól, és kapóra jön neki, hogy összeismerkedik a tizennyolc éves Noval, akinek a történetét és a megismert élethelyzetét felhasználhatja a munkája során. A kezdetben kissé vad, bizalmatlan No végül a házukba költözik, ám lesz még tovább is, de azt már nem mesélem el. Ami zavart, hogy nem igazán valóságos, az emberek nem fogadnak be hajléktalanokat az otthonukba. Legalábbis én még nem hallottam róla. Később azonban sokkal hihetőbbé, életszerűbbé alakult a könyv. Komor és szomorú végig, elvégre a téma mondhatni megköveteli. Lou eltökélten harcol valamiért, amiben hisz, az olvasó is szeretne, és a remény remek, esetenként kifejezetten fontos dolog, soha nem feladni, és sok esetben lehet is változtatni, de valamikor sajnos minden kevés. Viszont kiállni valamiért, valakiért sosem hiba. Az egész könyv Lou szavaiból áll, az ő világnézetén keresztül látunk mindent, amit mesél, ez egy másféle szemszögből láttatja az egészet.

Ami eszembe jut még a könyvről, az az elmúlás. Ezt főleg a könyv vége okozza, jövőre mondjuk más tanár fog tanítani, egy jó barát elköltözhet, stb. Lényegében minden változik. és lehet, hogy valaki nem gondol szépeket a hajléktalanokról, de sosem lehet tudni, kinek merre halad az élete, ha elindul egy lejtőn, kiköthet bárki ugyanott, hasonlóan reménytelen helyzetben. Ezt senki nem tudhatja előre, és vélhetően senki nem tervezi.

A könyvből készült film talán szívbemarkolóbb lehet. Azt hittem más, erősebb hatásokat vált majd ki belőlem a könyv, ahhoz képest nem volt annyira durva, nem vágott pofon, csupán közölte a nyilvánvaló nyomorúságot, reménytelenséget, amivel jár az ilyen élet. Vagy éppen életek, hiszen Lucas élete, a fiú akit a bejegyzés elején említettem, sem a gondtalan tinédzserévek mintapéldája, és Lou családja is élt át nem éppen derűs dolgokat. Mindemellett úgy vélem, egy ifjúsági könyvtől nem is szabadott volna többet várnom, egy tizenévesnek ennyi is elég, megismeri, tud róla, hogy ilyen árnyoldal is létezik, teljesen rendben van. Ebből a szempontból 5, nálam 3,5.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak és Borostyánnak.