Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Az időutazó felesége nagy kedvenc lett, ezért eléggé vártam az írónő második könyvét. A sztori most sem szokványos, ötvözi a valóságot némi fantasztikummal. Valentina és Julia ikrek, ez már alapból egy különlegesség a világban, azonban ők a szokásosnál is rendkívülibbek. Egy kicsit elkényeztetettnek gondolom őket, mivel két iskolát is abbahagytak, nem dolgoznak, szóval tulajdonképpen lébecolnak a szülői házban. Édesanyjuk Londonban élő testvére, Elspeth (ők szintén ikrek) rájuk hagyja a lakását, azonban van néhány nem mindennapi feltétele. A két nővér elhagyja Amerikát, és beköltözik a Highgate temető szomszédságában álló lakásba. A halálát követően Robert, Elspeth szerelme rendezi a dolgait, gondoskodik arról, hogy az idősebb ikrek régi titkaira ne derüljön fény, így például magához veszi Elspeth naplóit. Ez a családi titok az első megválaszolatlan kérdés, és akkor még nem említettem a sajátos atmoszférájú és hangulatú helyszínt, a kényszerbeteg szomszédot, vagy azt, hogy Elspeth nem is egészen hagyta el a mi világunkat.

Nem volt jellemző eddig, hogy könyvben kedvenc karakterem legyen, de most találtam egyet. Valentina az elejétől nagyon szimpatikus volt, később pedig, bár én nem akarok elszakadni senkitől, de egy bizonyos pontig teljesen bele tudtam élni magam a helyzetébe. A szellemes témában pedig érzek valamennyi valóságot. Annak lenni furcsa kettősséget jelent. Egyfelől akár jó is lehet, hogy megmarad valami a szeretett lényből, másfelől nagyon rossz, mert akadályt gördít a továbblépés elé. Ezáltal a veszteséget megélt emberek még több szenvedést lennének kénytelenek elviselni, és még ki tudja, milyen következményei lennének. A könyv feltár néhány lehetőséget, és úgy érzem, olyan vékony ez a határ, egy láthatatlan fal, másik dimenzó, vagy bármi is az, hogy hiszem, hogy ha nem is az összes, de létezhetnek ilyesfajta jelenségek. 


Valaki a vámpírokat kedveli, míg mások a farkasembereket, és már beköszöntött az új hullám, a tündérek, akikhez még nem volt szerencsém könyvben. A magam részéről a vámpírok mellett a szellemekre, kísértetekre szavazok. Legalábbis, ha mások is ilyen szövevényes, belemerülős sztorit kreálnak köré, akkor mindenképp. 


Számítottam a többszörös csattanóra ismét, hármat neveznék annak, ezekből kár, hogy a középsőt előre kitaláltam. Az az igazság, hogy az időutazó annyira tökéletes volt, hogy meglepődtem volna, ha ez annál is jobb lesz. Nem lett jobb, viszont egészen más, és én ezzel is elégedett vagyok. Ismét elmerültem egy nagyszerű történetben, egy temető mellett laktam, kísértettel társalogtam, élmény volt. Remélem, lesz harmadik Niffenegger könyv is!

Ezek a borítók picivel jobban tetszenek, talán a ruhák miatt, de a magyar se rossz. Viszont ez a füles megoldás annyira jó, már korábban is meg akartam jegyezni, védi a sarkakat, strapabíróbb tőle, és szerintem mutatós is.

4,5/5


Az írónő maga is idegenvezetőként dolgozott a temetőben, már csak ezért is érdekesek a háttérinfók a könyvben. Egyébként gyönyörű hely, itt még találtok képeket, itt pedig egy kis ismertető is van róla. Ha tehetném, már most rögtön indulnék egy körsétára!:)

Első blogszülinap

Egy éve költöztem át freeblogról, és már több, mint három éve blogolok. Egyáltalán nem bántam meg, hogy áttértem a blogspotra, sőt.


Mindenes blognak indult, aztán szép lassan átment könyvesbe, legalábbis az utóbbi időben a bejegyzések nagy része könyvekről szólt. Ezt a vonalat szeretném folytatni a jövőben is, mert bár ugyanúgy nézek sorozatokat és filmeket, a könyvek egyre központibb szerepet kaptak. Figyelem az akciókat, lesem az új megjelenéseket, ha visszaviszem a könyvtárba az elolvasottakat, nem bírom megállni, hogy ne nézzek körül, és mindig találok olyanokat, amiket aztán kiveszek, annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy nem fogok egyet sem, mert sok vár így is elolvasásra. Persze továbbra is vezetem majd a filmes naplót, és ha lesz kedvem, írok egy-egy sorozatról vagy filmről is külön.

Az elmúlt egy évben 112 bejegyzés született, és ezekhez 384 komment. Köszönöm nektek, és remélem, a jövő évben is velem tartotok.:)

Karácsonyi sütifotók

Idén nem akartam mézeskalácsot csinálni, hanem kitaláltam, hogy karácsonyi muffint szeretnék, vettem is kétféle, az alkalomhoz illő aranyos muffinpapírt (aztán végül csak két darab sült bennük, a többi utólag öltötte magára). Meg még hókiflit szerettem volna, mert azt még sosem csináltam. A karácsonyi muffinból a napokban karácsonyfa muffin lett, mint elképzelés, az ötlet nem saját, hanem megláttam tumblr-on ezt a képet. Az enyém kicsit máshogy néz ki, és nem annyira hasonlít karácsonyfára, de nekem így is tetszik.:) Sima csokis muffin az alja, a tetején amerikai máz van, csak hozzátettem mandulaaromát elsősorban a szín miatt, de aztán kiderült, hogy finom is. A tetején pedig a csillagokat a hókifli tésztájából loptam. A díszítés miatt még megszórtam őket kis ezüst meg színes izékkel. Ilyen nyomi hókifliket egyébként még életemben nem láttam, de legalább finomak.:)


Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Nem könnyű elmesélni ezt a történetet annak, aki még sohasem járt a Basento folyó völgyében, aki nem látta azt a csodás eget, amely olyan kék, mintha gyerekek színezték volna ki, azokat a tavasszal zöldellőn, nyáron aranylón hullámzó gabonatáblákat, a tarlótüzeket, a fúrótornyokat, a dimbes-dombos vidékre épült haldokló falvakat, a kányák röptét.
Nehéz szavakba önteni, hogy ez a táj mit jelent nekem. De ott bujkál a tekintetemben, legalábbis néhanapján ezt veszem észre, ha váratlanul pillantom meg az arcomat a tükörben. Ott van a hirtelen rám törő szomorúságban, amely olyan mélyről jön, mintha már a születésem előtt is létezett volna. Ott rejtőzik a magamnak feltett kérdésekben és a válaszokban is, melyekre néha akkor találok rá, amikor nem is keresem őket. A váratlan nehézségekben. A mindig füstbe ment tervekben. Mindenben, aminek értelme van, mindegy, hogy milyen.

Elnézést a hosszú idézetért, de szerettem volna, ha a könyv egy nagyobb darabkája itt marad emlékeztetőül, és igazából sehogy sem akaródzott rávennem magam, hogy megtépázzam ezt a fél oldalnyi szösszenetet.

Imádtam minden sorát. Gyönyörűen van megírva, ami már rögtön az elején szemet szúrt. Családregény, de valahogy többet adott egy generációkon átívelő és több, mint száz évet felölelő történetnél. 1861 tavaszán járunk, egy kis olasz falucskában, ahol minden kezdődött, Don Francescoval, Concettával és a törvénytelen lányaikkal, mert hogy fiú gyermekük mindez idáig nem született. A nyolc gyerek nem kap azonos figyelmet a könyvben, leginkább az egyik lány élete viszi tovább a család történetét, a többiek lassacskán eltünedeznek. Persze különböző személyek tarkítják, alakítják a mesét, ahogy a való életben is felbukkannak emberek, akik hatással vannak az életünkre, alakítják a sorsunkat. Csodálatos ahogy az elmaradott, nyomorúságos körülményeket "megszépíti" a fogalmazás, belevesztem ezekbe a gondolatokba. Ahogy haladunk előre, fejlődik a világ, emberek halnak és születnek, és néha kitekintünk az aktuális történelmi eseményekre is, ez utóbbitól nem kell megijedni, cseppet sem zavaró.

Nagyon tetszett a családfa, amivel kezdett, egyből felhívta a figyelmet, és sejtette, hogy nem akármilyen könyv lesz. Amíg szerepeltek az elején felírt emberek, többször visszalapoztam, de később már szükségtelen volt. Nem igaz történet, pedig akár az is lehetne. A kis kezdetleges faluból egészen a modernebb időkig repített. Olyan szívesen olvasnám még tovább!

5/5

Mikaël Ollivier: Vértestvérek

A történet főszereplője Martin, akinek bátyját váratlanul letartóztatják 5 gyilkosság elkövetésének vádjával. A család kezdetben félreértésnek hiszi, és Brice is ártatlannak vallja magát, a rendőrségnek azonban komoly bizonyítékai vannak, kezdve onnan, hogy Brice az összes áldozatot ismerte. A szülők összeomlanak, Martin viszont hisz testvére ártatlanságában, és elhatározza, hogy nyomozásba kezd, megmenti Brice-t a börtöntől.

A kisfiú meséli a történetet, az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, és egy kicsit vele együtt nyomozunk. A rejtély megoldását könnyű volt kitalálni, de nem zavart. Leginkább azért tetszett, mert nem akar többnek látszani, mint ami. Elég rövid, nincs sok szereplő, épp ezért nagyon jó filmalapnak gondolom. A hátsó borítón olvasható is, hogy tévéfilm készült belőle, kíváncsi lennék rá, hogy sikerült.

A borító nagyon tetszik, a címen kívül az ujjlenyomat is domború.

4,5/5  Azt nyújtotta, amit vártam, csak azért a pontlevonás, mert én előbb rájöttem, mint Martin, de ifjúsági könyv lévén ez megbocsátható.:)

Sharon M. Kay (szerk.): Eltűntek és a filozófia – A sziget, ahol semmi sem véletlen

2004-ben kezdődött a Lost - Eltűntek című sorozat, ami az elmúlt évek egyik legnézettebb szériája volt, rengeteg rajongót tudhat magáénak, és bizonyos tekintetben úttörő volt a televíziózásban. A 6 évad alatt megannyi kérdés sorakozott fel, a válaszokat pedig csak apránként potyogtatták a nézőknek, ezzel is növelve a feszültséget. Egy repülőgép lezuhan egy ismeretlen szigeten, a túlélőknek pedig alkalmazkodni kell az új, általuk eddig soha nem tapasztalt körülményekhez, meg kell küzdeniük a Többiekkel és sokuknak önmagukkal is. Az amúgy sem egyszerű helyzetet több furcsaság is bonyolítja, ellentétek alakulnak ki a szigetlakók között is, és fokozatosan egyre titokzatosabb és meglepőbb dolgokra derül fény. A történet végéig hosszú az út, a lezárás megosztotta a közönséget. Én elégedett voltam, úgy gondolom, méltó befejezése lett a sorozatnak.

Nagyon okos alkotásról van szó, a legapróbb részletekig alaposan kidolgozva, nem meglepő tehát, hogy ebben a könyvben nem 1, hanem 27 kortárs gondolkodó, köztük filozófiaprofesszorok vagy éppen hallgatók elemzik a látottakat. 22 tanulmányt tartalmaz, amik 4 fő csoportba vannak rendezve: L, mint Love - szeretet; O, mint Origin - eredet; S, mint Survival - túlélés; T, mint Transformation - átalakulás.

Az, hogy az ember megszabadul környezete korlátaitól, még nem jelenti, hogy önmaga korlátait is képes levetni magáról. Önmagunkat is ugyanúgy fel kell szabadítanunk.

A könyvet olvasva kicsit újra belemerülhetünk a történetbe, ami egyszer már odaszegezett minket a képernyő elé. Több részletre, amik említésre kerültek, nem is emlékeztem, most azonban újra megelevenedtek előttem. Filozofikussága révén találkozhatunk olyan szavakkal, kifejezésekkel, melyeket egy átlagember nem használ, de ettől nem lesz nehezen érthető vagy bonyolult, megmagyarázzák a jelentésüket, és a hétköznapokból merített példák is könnyedebbé teszik. Olykor egy kicsit elrugaszkodnak a sorozattól a filozofikus gondolatok és tudományos elméletek felé, de ezek is nagyon érdekesek. A csoportokon belül több dologra kitér a könyv, néhányat kicsit hosszúnak éreztem, de a figyelmet sikerült fenntartaniuk. Különböző etikai, erkölcsi kérdéseket boncolgatnak, például, hogy tartozunk-e valamivel a szüleinknek - Jack vagy éppen Locke viszonya az apjához. Több könyvet (pl. Óz, a nagy varázsló, A harmadik rendőr, Odüsszeia) kapcsolnak a történethez, amikből vagy merítettek a készítők, vagy pedig párhuzamok vonhatók közöttük. Az is kirajzolódik előttünk, hogy a készítőkre milyen társadalomfilozófiai és -lélektani  problémák voltak hatással. A 23-as szám is elég hangsúlyosan van jelen a sorozatban, nem véletlenül, és Carlton Cuse (az egyik legfontosabb ember a Lost készítői közül) katolikus hite is közrejátszott a sorozat írása során, épp ezért a vallási nézeteket sem kerülték el, a szereplők közül többen képviselnek egyet. (Locke például a taoizmus világfelfogását jeleníti meg, ami szerint a természetben működik egy különleges erő/rendezőelv.) Részletesen kitértek a szereplők neveinek jelentőségére, túl azon, akit teljesen ugyanúgy (John Locke) vagy majdnem ugyanúgy (Rousseau) hívnak. A híres emberek nevét viselők a nézőnek is feltűnhettek, viszont azon meglepődtem, hogy még Jack Shephard neve is tudatosan kiválasztott. Megtudhatjuk, milyen mélyebb mondanivaló gyökeredzik a Többiek és a túlélők között, valamint egy kicsit körbejárják a sorozat címének jelentését is. Közel sem soroltam fel mindent, csupán kiragadtam néhány dolgot, a könyv ennél sokkal több értelmezést, kérdést, érdekességet vonultat fel. Számtalan témát körüljárnak tehát, végül a végzet és a véletlen különbözőségét taglalják, valamint a hit és a tudás eltérő jellegét. Az utolsó oldalak után elégedetten tettem le a kezemből.

Az elején kicsit tartottam attól, hogy ez nehéz olvasmány lesz, nem igazán ilyenre számítottam, de aztán mikor belejöttem az olvasásába, ez az érzés elmúlt. A Lost egyébként nem kifejezetten volt az "én sorozatom", mégis nagyon tetszett a könyv. Rajongóknak kötelező!


4,5/5

Csökkentsd a várólistádat 2011!

A játékot Lobo indította, szerintem nagyon jó ötlet. Lényege, hogy kiválasszunk 12 olyan könyvet, amit 2011-ben elolvasunk, és már legalább fél éve a várólistánkon van. Nem kell elosztani, hogy minden hónapra jusson egy, és a sorrend is tetszőleges. Főként régebbi könyveket választottam, amiket már tényleg itt lenne az ideje elolvasnom. Aki csatlakozni szeretne, itt megteheti.

A molyos polcom itt elérhető, de beillesztek egy képet is:

Jodi Picoult: A nővérem húga

Nagyon nehéz írnom erről a könyvről. Azt hiszem, az az oka, hogy állást tudok foglalni, végig határozott véleményem volt, de mivel olyan helyzetet vázol fel, ahol nincs egyértelműen jó döntés, valahol inkább pártatlan maradnék.

Egy hangyányit talán elrugaszkodott az írónő a valóságtól, mégis életszerűek maradtak a karakterek és határozottan emberiek. Képzeljünk magunk elé egy átlagos, normális családot egy fiú és egy lány gyermekkel. A kislányról kiderül, hogy leukémiás. Egy ritka fajtáról van szó, és a testvére nem megfelelő donor a számára. A túlélési esélyei szinte egyenlők a nullával. Azonban az orvos közli a szülőkkel, hogy ha lenne még egy testvér... aki genetikailag úgy lenne létrehozva, hogy biztosan megfelelő donor legyen a nővére számára... Anna gyakorlatilag azért született meg, hogy a nővérén segíthessen.

Egy kicsit tartottam a betegséget központilag ábrázoló történettől, de hamar kiderült, hogy felesleges volt. Úgy szőtte a szálakat, hogy emellett még sok mindennek jusson hely, amik az élet velejárói. Kis adagokban megjelenik szerelem, néha megmosolyogtat, és én csodáltam az emberpalánták kitartását, hozzáállását. Azt gondolom, a felnőttek is példát vehetnének olykor a gyerekekről.

Anna eléri a tizenéves kort, és egy minden addiginál kockázatosabb műtét lenne soron, amikor a testvére még sosem volt ilyen közel a halálhoz. Ügyvédhez fordul, hogy önrendelkezési jogot szerezzen a saját teste felett orvosi döntésekben. Ez persze nem marad konfliktusok nélkül a családban, kiváltképp érdekes volt figyelni az anya reakcióját. Megismerjük az Annát képviselő ügyvédet, Cambellt, és a kutyáját, Bírót, aki egy különleges állat, a könyv végén azt is megtudjuk, hogy miért. Már nagyon vártam, mert szinte egy rejtélyként ez a kérdés végigkísérte a történetet, és mikor valaki kérdezett, az ügyvéd mindig kitért a válasz elől.

A történetmesélés az egyik kedvencem: a szereplők szemével, több nézőpontból szemlélhetjük az eseményeket. Ráadásul néha visszaugrunk az időben, ezzel is átfogóbb képet kapunk a kialakult helyzetről. Ezzel együtt nagyon tetszett az eltérő betűtípus használata az embereknél.

Olyan rohamosan változó érzelemdömpinget váltott ki belőlem a könyv, mint még semmi idáig. Kezdetben utáltam az anyát, ez a kép később árnyaltabb lett, aztán végül összességében látva az egészet, fogalmam sincs mit gondolok róla, vagy mit kellene. Hamar eszembe jutott, hogy ilyen egyáltalán lehetséges? Mert hát fejlett már a tudomány az igaz, de ott vannak az etikai kérdések is.

Elgondolkodtató, szomorú, és emlékeztet arra, hogy az élet sokszor milyen véletlenek szerint alakítja a sorsunkat.

5/5 egyértelműen

A filmről: Az írott anyagtól tehát le voltam nyűgözve, úgyhogy látnom kellett a filmet is. Nem volt rossz, de nem adja vissza a könyvet, és sok mindent hiányoltam belőle. A színészek nagyon jól lettek kiválasztva, Cameron Diaz meglepett, nem igazán tudtam elképzelni ilyen drámában, de jól alakított. Ami a legjobban zavar, hogy más lett a vége, ezzel elvesztette a lényegét. A könyv előtt semmiképp nem ajánlom.

Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója

Elég titokzatos módon került a kezembe ez a könyv, ugyanis múltkor néztem, hogy a könyvtárban nincs meg, és utánajártam, hogy szinte beszerezhetetlen, illetve ha mégis fellelhető, akkor csillagászati áron. Szóval nem kicsit meglepődtem, amikor a könyvtárban sétálva egyszer csak megpillantottam. Pislognom kellett, hogy tényleg jól látok-e, majd villámgyorsan rávetettem magam. Egy kissé megviselt példány, lapjai elszíneződtek. Ez a találkozás még jobban hozzásegítette ahhoz, hogy a hatása alá kerüljek.

Végig azon gondolkodtam, hogy ez tényleg igaz-e, mert amúgy hiszek a szellemek létezésében, és szeretném, ha lennének más dimenziók meg minden ilyesmi. Felnőtt életének elején járt Ellen Rimbauer, telve bizakodással a jövőjét illetően, amire minden oka meg is volt. Lehetségesnek tartottam, hogy a hatalmas csalódás, ami végül érte, kezdetben csupán fantáziálásba kergette, ami azonban lassacskán őrült tévképzetekké alakult. Azt tényleg hittem, hogy szellemek ragadtak a házban. Nagyon érdekes volt végigkövetni az életét, amikor pedig hónapok, évek maradtak ki, fokozódott a kíváncsiságom. Most, hogy már az egészet magam mögött hagytam, továbbra is egy nagy kérdőjel maradt a könyv, de ez nem baj, sőt, valahogy ebben rejlik az ereje.

5/5

Megjegyzés/Spoiler, ami a könyv után is érvényes, ha úgy vesszük: Heloise bejegyzéséből kiderült számomra, hogy nem is igazi napló volt, nem is úgy volt ez, ahogy leírták. Ilyenkor teljesen átverve érzem magam, és ezt utálom. Mint a Bűbájos Marynél, de ott legalább sejtettem, hogy nem igazi. Itt nem.:( Ezt a kis csalódást inkább nem veszem figyelembe, még pontot sem vonok le, inkább csak örülök, hogy megvilágosodtam.

Tolvajok városa (The Town, 2010)

Könyvből készült (a fülszöveg elolvasását nem ajánlom, spoileres), és mivel kezdek rájönni, hogy vannak műfajok, amikkel nem érdemes könyvben próbálkoznom, bátorkodtam megnézni. 


Ben Affleck rendezte, ő írta a forgatókönyvet, és még a főszerepet is eljátszotta. Egy bankrabló csapat áll a középpontban, akik nagyon jól csinálják a dolgukat, mert már több munkájuk is volt, és nem buktak le. Viszont legutóbb becsúszott egy hiba, amit a film során sikerül sokszorozni.

Elég sablonosnak tűnhet az alapsztori, ám annál élvezetesebb lett a megvalósítás. Alapból szeretem a szélhámosos-átverős filmeket, és a rablós sem kivétel. Persze Jon Hamm nem keveset dobott rajta számomra (milyen szokatlan, le vagyok maradva a Mad Mennel is elég szépen), de ettől eltekintve is izgalmas lett, és még a kelleténél talán kicsit hosszabb játékidő sem rontotta el. Blake Lively is szerepelt, jól áll neki ez a karakter.

Nagyon tetszett a film, így még az is lehet, hogy mégis próbálkozom majd az írott anyaggal, elvégre a Könyvmolyképző több jó könyvet jelentetett már meg, talán ez egy újabb.