Teen Wolf - 1. évad

Az MTV új sorozata biztosította a tavalyi The Gates után az idei nyárra is a farkasokat, és ez szerencsére most nem lett kasza, berendelték a 2. évadot. Egy színész csatlakozott is a kertvárosi farkasoktól, szegény Colton Haynes változatos produkciókban kap szerepet.:)


A vérfarkasságot szerintem nagyon nehéz nem nevetségesen megjeleníteni a filmekben. A Teen Wolfnak sem sikerült igazán, de nem is számítottam nagy dolgokra. Ebben a szellemben elvárásokból is híján voltam, vagyis a lehető legkedvezőbb volt a helyzete nálam, és remekül is alakultak a dolgok: kb. az egyetlen, amit rendesen, hetiben követtem a nyár folyamán.

Többen leszólták, és tényleg vannak hibái, meg gagyi néha (értem itt a morgásokat és egyéb hatásokat) meg cikis párbeszédek, jelenetek, mégis valahogy élvezetes. Ja, Tyler Hoechlint említettem? Tudjátok, 7th Heaven, csak már megnőtt, és nem is akármilyenre cseperedett.:) 

Van tinis szerelem, titkok, rejtélyes múlt, ezek keveréke szórakoztató és izgalmas történetet alkot. Néha tényleg olyan, hogy Úristen, komolyan képesek voltak ezt így megírni? Meg amit a szereplők tudtak cselekedni, hát olykor már én éreztem magam kínosan helyettük is. Azonban az ilyenek szerencsére nem sok vizet zavarnak, egy-egy pillanatig tartó eltévelyedések.

A vérfarkas vonulat olyan formában jelentkezik egyébként, hogy egy fiút megharapnak, átváltozik, kezdetben nem tudja, mi történik vele, aztán megvilágosodik, megismer egy másik farkast (ő Tyler Hoechlin), meg van neki egy idegesítő haverja, aki később kevésbé lesz idegesítő, vagy csak időközben hozzászoktunk. Ezalatt bejön a képbe Allison (a lány, aki új a suliban), és a csapat (elfelejtettem, hogy mi volt a sport) kapitánya, Jackson, aki félti a pozícióját, mert Scott hirtelen ügyes erős és menő lett. És még van Lydia, Jackson barátnője, őt is lehet kedvelni. Meg persze az egyéb bonyodalmak mellé, amiket nem vázolok, ott vannak a vérfarkasokra vadászók.

Örülök, hogy lesz folytatás, szívesen elnézegetek a mostani 12 rész után jövőre is egy párat.

Olvasási szokások

Hát az utóbbi időben nagyon sokat változtak az olvasási szokásaim, mivel egyáltalán nem olvasok. Komolyabban szólva, tényleg drasztikusan lecsökkent az olvasott könyveim száma, de nem szeretném, ha ez túlságosan tartóssá válna. Most egy ilyen időszakot élek, ezelőtt meg egyébként túlolvasós időszakom volt. A könyves blogok és a moly hatására nagyon sok könyvet ismertem meg, és rengeteg került várólistára, azokból bármikor választhatok, és esélyes újabbak felkerülése is a listára.


Legszívesebben otthon szeretek olvasni, még pedig úgy, hogy akkor az egy külön program, minimum egy órát a könyvnek szentelve - ez nem mindig kivitelezhető. Legtöbbször azok adják a legnagyobb élményt, amiket nem tudok letenni. Fáradtan, vagy nem nyugodt körülmények között nem tudok olvasni, mert olyankor úgy érzem, hogy csak fél lábbal tudok a történetre koncentrálni, és én teljesen a könyvben szeretnék élni, mialatt olvasom. Amikor jó idő van, néha kiülök a szabadba is olvasni, de ez nem annyira jellemző, meg az állatkáim amúgy is legtöbbször zaklatnak, hogy ne csak úgy üljek ott, hanem velük foglalkozzak. Tömegközlekedésen nem olvasok, és nem szoktam magammal cipelni a könyveket, félteném is őket, hogy valami bajuk lesz. Az évszakok max. annyiban befolyásolnak egy könyv kiválasztásakor, hogy nyár elején egy darabig valami nyári hangulatú könyvhöz van kedvem, Karácsony előtt pedig az ünnephez illő, kapcsolódó történethez. 

Az olvasás 7 hetének utolsó hetéhez érkeztünk, ezúton is köszönöm Andiamonak a szervezést, igazán sok embert megmozgató eseményt ötletelt ki.:)

Magyar vagy külföldi irodalom és az irodalomórák hatása

Az irodalomórákról csak a saját tapasztalataim alapján tudok nyilatkozni. Azok nem szerettették meg velem az olvasást. Minden magyartanárom idősebb nő volt, és ami a lényeg, meglehetősen maradi gondolkodásúak. Az órákra hatással volt ez, elég ritkán sikerültek érdekesre, bár a tantárgyat soha nem utáltam, sőt. A versek nem kötöttek le annyira, a kötelezők nem tetszettek, szinte minden, amivel találkoztam, elavultnak és unalmasnak hatott, illetve sokszor úgy gondoltam, hogy ugyan, honnan tudhatnánk, mi járt a költő fejében, mikor lejegyezte azt a pár sort (ezzel sokszor ma is így vagyok), nem minden elemzésről gondoltam, hogy ennek a megtanulásának most van értelme. Úgyhogy én megértem, ha egy gyerek az irodalomórák hatására nem rajong az olvasásért. Ilyenkor szerintem fontos lenne modernebb alkotásokkal megismertetni a fiatalokat, ami inkább az ő nyelvükön íródott, az biztosan számítana. 


Másik téma, a magyar illetve külföldi irodalom "ellentéte". Kevés magyar írótól olvasok könyvet. Most hagyjuk a régebbi alkotásokat, inkább csak a napjainkban megjelent könyvekkel foglalkozom, mert külföldit is inkább az újak közül választok. Amikor ilyen Fejős Éva meg társai könyvek jelennek meg, eszembe sem jut a kezembe venni őket. Ez egy általános vélekedéssé alakult sajnos, pedig biztosan vannak nagyobb figyelemre érdemes alkotások hazánkból ma is, csak éppen azok marketingje nem olyan erős, mint a már említett könyvecskéké. Isa Schneider könyve pl. szerintem nagyon is érdekes és értékes, attól függetlenül, hogy nem érzem magaménak a műfajt. Csernus könyvei vajon mennyire mennének, ha nem lenne ismert a média hatására? Szerintem itt a lényeg, ha kicsit több hírverést kapnának a nem vacak magyar könyvek, akkor biztosan én is több magyar író könyvét olvasnám.

(Ez a bejegyzés Az olvasás 7 hete című esemény keretein belül íródott (VI. hét).) 

Grey's Anatomy - 5. évad

Elég régen néztem, utoljára 2009-ben. Nem is tudom, hogy azóta miért nem folytattam. Ez egy nagyon jó sorozat, pedig már nem az első évadait tapossa, és még mindig azt tudom rá mondani, ez nagy szó ám.:)

Szó szerint abbahagyhatatlan volt, és majdnem úgy is zajlott a nézése. Imádom, mikor egy sorozat így beránt, csak nézem, és érdekel, és leköt, és szóval ez szuper.:)

Az új szereplők többé-kevésbé semlegesek, ahogy korábban is voltam velük, ez alól most Hunt (Kevin McKidd) volt kivétel, egyből megkedveltem. Örülnék, ha maradna a továbbiakban is, sok mindent ki lehetne hozni a karakterből. Plusz Cristinát is érdekesebbé tette, ami még egy pozitívum.

Több szempontból is nagy változások történtek az évadban, a női főszereplő (így tudom minimalizálni a spoilert) távozásáról tudtam, azt is tudtam, hogy hogyan történik, a férfi viszont igazán meglepett. Vagyis még nem tudom, hogy mi lesz pontosan. És persze ezeken túl is zajlottak a dolgok.


Az nem tetszett, hogy több páciens szála átnyúlt 2-3 részekre is. Mivel ilyen nagy kihagyásom volt, nem emlékszem, hogy régebben ez mennyire volt jellemző, úgy rémlik, hogy csak a magánéletekre hatással lévő esetek tartottak több részen keresztül, és azokkal nem is volt gondom. Így önmagukban, látszólag céltalanul kicsit unalmassá váltak.

A lényeg azonban, hogy továbbra is remekel a sorozat, nem féltem egyáltalán, és remélem, hogy legalább a 10. évadig eljut. Na, de most már muszáj spoileresnek lennem! Próbálok a szereplőkön keresztül összegezni a látottakat. A lelkem romantikus részének nagyon jól jött most a sori, de többször sírtam is, és sokszor nevettem - alapvetően ilyen ez a sorozat, nem kell bemutatni. Most már tényleg spoilerek:

„Az vagy, amit olvasol” + kedvenc műfajok

Az olvasás 7 hetének V. hetén ezt a két témát választottam ki.

Kezdem a kedvenc műfajokkal. Régebben biztos rávágtam volna, hogy a romantikus, lányos könyvek. Bár ez részben igaz ma is, most már valamivel több műfaj közül szeretek választani. A már említett szinte mindig jöhet, mert általában egyszerű, könnyen olvasható történetekről van szó, és többnyire pihentető kikapcsolósást keresek, nem nehéz olvasmányokat (pedig legalább néha, azt is kellene, de valahogy nem nagyon sikerül összejönnöm az ilyen könyvekkel). Az ifjúsági történeteket is szeretem, illetve a drámába hajló sztorikat. Állatos történeteket is szívesen olvasok, illetve az Agatha Christie jellegű krimiket. Általánosságban igaz, hogy ha izgalmas, olvasmányos egy könyv, akkor az elnyeri a tetszésemet. A lassú, unalmasabb történetek nem kötnek le, és a fantasy műfajában is úgy vettem észre, hogy válogatós vagyok.


Az, hogy lehet-e következtetni egy ember személyiségére az olvasmányai alapján, érdekes kérdés. Igen és nem. Ha valakit mondjuk a buszon látok egy könyvvel, akkor nem gondolom, mivel nem tudhatom, hogy éppen miért pont azt olvassa, lehet, hogy nem is tetszik neki, stb. De az is lehet, hogy az a kedvenc műfaja, nem lehet tudni, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni ilyen esetekben. Azonban ha hosszútávon megfigyelhetjük, hogy valaki milyen könyveket olvas, megint más kérdés, vagy ha rápillantunk a könyvespolcára, az is árulkodó lehet. De nem tudom, milyen mélységekben kellene gondolkodni, túlzottan szerintem nem sok mindent fog mesélni az illetőről. Arról, hogy emberileg pl. milyen, semmiképp. Egyszerűbb, kb. lényegtelen dolgokat megtudhatunk, pl. ha Star Wars könyvek sorakoznak a polcon, már előttem van, milyen ember lehet az illető, miért rajong, de ez meg általánosítás.

(Ez a bejegyzés Az olvasás 7 hete című esemény keretein belül íródott (V. hét).)

Delphine de Vigan: No és Én

Az igazság az, hogy a dolgok azok, amik. Mindig a valóság kerekedik felül, az illúzió elillan, észre sem vesszük. Mindig a valóságé az utolsó szó.

Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad.

Érdekes könyv volt. Két fiatal lányról szól az egyik intellektuálisan koraérett, a másik hajléktalan. A történetben még kiemelt szereplő egy fiú is, aki viszont már kétszer ismételt osztályt. A fő vonal, amivel megfogott a fülszöveg, az a hajléktalanok témája, gondoltam, hogy erre lesz kihegyezve, és nem tévedtem sokat. Az emberek többsége szerintem nem igazán törődik velük, az utcán elhúzódnak tőlük, vannak, akik jobb szeretnek inkább nem tudomást venni róluk, mert az egyszerűbb, vagy nem tudom, de van, hogy mégis arcul csap az élet, és akkor meg muszáj (mondhatni átéltem). Ijesztőek, büdik és gyakran alkoholisták, amit ugyan sosem fogok tolerálni, de most nem erről van szó. Szóval az egész jelenség nem egy vidám dolog, és ezt mutatja be a könyv a három fiatalon, meg a mellékszereplőkön keresztül, és egyéb társadalmi, családi problémákra is kitér.

A tizenhárom éves Lou egy iskolai feladaton dolgozik, ami az utcán élő emberekről szól, és kapóra jön neki, hogy összeismerkedik a tizennyolc éves Noval, akinek a történetét és a megismert élethelyzetét felhasználhatja a munkája során. A kezdetben kissé vad, bizalmatlan No végül a házukba költözik, ám lesz még tovább is, de azt már nem mesélem el. Ami zavart, hogy nem igazán valóságos, az emberek nem fogadnak be hajléktalanokat az otthonukba. Legalábbis én még nem hallottam róla. Később azonban sokkal hihetőbbé, életszerűbbé alakult a könyv. Komor és szomorú végig, elvégre a téma mondhatni megköveteli. Lou eltökélten harcol valamiért, amiben hisz, az olvasó is szeretne, és a remény remek, esetenként kifejezetten fontos dolog, soha nem feladni, és sok esetben lehet is változtatni, de valamikor sajnos minden kevés. Viszont kiállni valamiért, valakiért sosem hiba. Az egész könyv Lou szavaiból áll, az ő világnézetén keresztül látunk mindent, amit mesél, ez egy másféle szemszögből láttatja az egészet.

Ami eszembe jut még a könyvről, az az elmúlás. Ezt főleg a könyv vége okozza, jövőre mondjuk más tanár fog tanítani, egy jó barát elköltözhet, stb. Lényegében minden változik. és lehet, hogy valaki nem gondol szépeket a hajléktalanokról, de sosem lehet tudni, kinek merre halad az élete, ha elindul egy lejtőn, kiköthet bárki ugyanott, hasonlóan reménytelen helyzetben. Ezt senki nem tudhatja előre, és vélhetően senki nem tervezi.

A könyvből készült film talán szívbemarkolóbb lehet. Azt hittem más, erősebb hatásokat vált majd ki belőlem a könyv, ahhoz képest nem volt annyira durva, nem vágott pofon, csupán közölte a nyilvánvaló nyomorúságot, reménytelenséget, amivel jár az ilyen élet. Vagy éppen életek, hiszen Lucas élete, a fiú akit a bejegyzés elején említettem, sem a gondtalan tinédzserévek mintapéldája, és Lou családja is élt át nem éppen derűs dolgokat. Mindemellett úgy vélem, egy ifjúsági könyvtől nem is szabadott volna többet várnom, egy tizenévesnek ennyi is elég, megismeri, tud róla, hogy ilyen árnyoldal is létezik, teljesen rendben van. Ebből a szempontból 5, nálam 3,5.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak és Borostyánnak.