"- Fogd vissza magad, ne kutakodj a gondolataimban!- Erre még szükségem sem volt, minden az arcodra van írva - mondta, aztán egy harapással eltüntette a lekváros zsömle maradékát, és elkezdte vajazni a következőt.- A családom elég nagy, hat fiútestvérem van, a kettes meg az ötös számúval már volt szerencséd találkozni.- Ti komolyan sorszámozzátok egymást?Yves felnézett a nyammogásból.- Igazából utáljuk az egészet, csak bizonyos dolgokat könnyebb így elmagyarázni az embereknek. Azt hiszem, leginkább mindegyikünk csak önmaga szeretne lenni, és nem folytonos összehasonlításban élni.""Ha valamit megtanultam az életben, hát az az, hogy a vér szerinti rokonok, a család, amibe az ember beleszületik, néha nagyon-nagyon gázos tud lenni. Ha megtalálod azt, akit szeretsz, az lesz az igazi otthonod."
Sky és Zed története után nagyon vártam a folytatást, ami egy másik Benedict testvér és lélektársa egymásra találásáról szól. Aki esetleg ezzel a kötettel kezdené a trilógia olvasását, először lebeszélném róla, mert szerintem érdemes tartani a sorrendet és a megjelenést követve megismerkedni ezzel a különleges savant világgal. Másodszor viszont megjegyezném, hogy azért úgy érzem, ha valaki véletlenül ezt venné először a kezébe, az sem tragédia, és gond nélkül be tud kapcsolódni a regénysorozatba. Kisebb-nagyobb emlékeztetőket ejtett el az írónő, amik az első könyv olvasóinak is hasznosak lehetnek, hiszen nem feltétlenül raktároztunk el minden részletet kristálytisztán. Ehhez jön még segítségül ezúttal is a "Ki kicsoda a könyvben" rész, ha az utolsó oldalakra lapozunk.
Yves természetesen már ismerősként tér vissza a lapokra, az elbeszélő azonban Phoenix (tök jó neve van), egy londoni savant alvilági közösség tagja. Na nem ám valami magas posztot tölt be a csoportban, csupán egy "piti tolvaj", akinek hasznos képességét a vezetőjük alaposan kihasználja. Eléggé terrorban él szegény, iskolába nem járt, csak könyvtárba, mert szerencsére az édesanyja, aki teljes mértékben a főnök hatása alatt állt, a halála előtt megtanította olyan alap dologra, mint például az olvasás. Egy rablás célpontjaként kerül képbe Yves, aki meglehetősen tanult, vagyis ebben a tekintetben nem hasonlítanak egymásra a lélektársával. Ugyebár piszok szerencsés, aki rálel a másik felére, azonban Zed után Yves-nek talán még nehezebb dolga van, és nem egyszerűen elhárítható akadályokba ütközik. Kezdve ott, hogy az elején Phoenix túlzott együttműködést a kapcsolatuk szorosabbra fonására nem mutat, de még nagyobb probléma maga a közösség, vagyis hogy meg kell küzdeniük a vezetőjükkel (Mylord).
Hamar egy kisebbfajta savant "háborúba" csöppenünk, mert ugye vannak a jók, mint a Benedict család, és a nem jók, az a térfél, amibe eredetileg Phoenix tartozik. Yves-nél volt egy értékes dolog, amit meg kellett volna szerezni, csak a rablás nem sikerült, a körülmények pedig erőteljesen megváltoztak a lélektárs dolog miatt. A savant alvilág szervezkedik, a Benedictek pedig megkísérelnek túljárni az eszükön. Igazából mindenki a saját feje után ment idővel, és Yves például úgy gondolta, képes egyedül "leszámolni" a Mylorddal, ez pedig feszültséget és izgalmas eseményeket generált. Bizonytalanságban rövid ideig tartott, mert azért idealizált végkifejletet jósoltam, ami megtörtént, csak csavarosan lett megvalósítva.
Jópofa volt, hogy a bűnözőknek minden városban van egy feje, vagyis nem ez, hanem, ahogy hívták egymást: Mr. Sydney, Mr. New York, Phoenix pedig Miss London volt, ezekre gondolok.
Tetszett Phoenix személyisége, sajnos kiszolgáltatott helyzetben élt egész életében, ezért kihívás neki a bizalom, és nem egy elveszett ember, ki tud állni magáért, ráadásként pedig a képessége is nagyon érdekes. Örömmel vettem, hogy feltűnt a könyvben Zed és Sky is - az összes Benedict, vagyis az egész család nagyon aranyos, mondjuk olykor úgy éreztem, hogy már-már zavarba ejtően szeretetteljes a légkör, vagy csak kicsit félresikerültek (erőltetett lett?) bizonyos jelenetek, de sebaj, nem számottevő ezek jelenléte, és összességében nem érzem, hogy ez negatív irányba mozdítaná a könyvet, csak kicsit kizökkentett. A humor a helyén volt, viszont a romantikus vonal mintha hangyányit visszaszorult volna, legalábbis úgy emlékszem, Zedék esetében hangsúlyosabb volt, de furcsa módon pont jó volt így, nem igényeltem többet.
Nagyon kedvelem ezt a világot, szeretem a szereplőket, a könyvsorozat pedig stabilan helyet bérelt magának a kedvenceim között. Nem tudnék választani, hogy melyik kötet jobb, mindkettő egyformán tetszett. A lélektárs dolog még mindig rendkívül ötletes (ez a feltétel nélküli szeretet, amire annyira nehéz rálelni, olyan hatású, mint mikor csodálunk valamit, amiről tudjuk, hogy nem nekünk lett leosztva), a képességek egyaránt, és továbbra is remek, hogy egyszerű halandókról van szó, akik abszolút hihetően élhetnének a jelenünkben is.
5/5
315 oldal
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése