Amanda Stevens: A próféta

"A Sírkertek királynője-trilógia befejező részében hősnőnk, a szellemekkel suttogó Amelia Gray visszatér Charlestonba, hogy pontot tegyen az őrjítő kísértet-históriák végére. A szívdöglesztő detektív, John Devlin nyomában még mindig ott lohol elhunyt kislánya és csodaszép felesége szelleme, ám ezúttal Amelia szeme alatt is sötét karikák gyűlnek: az ő életerejét is parazitaként szívja el egy kísértet, akinek csak ő segíthet.
Vajon beteljesedik Amelia és Devlin szerelme, és nyugovóra térhetnek a kósza lelkek? Elhagyja végre a várost a Gonosz? A próféta romantikus történet, kalandregény és kísértet-sztori egyben, a paranormális románcok rajongóinak új kedvence."

Annyira szerettem a könyvsorozat 1-2. részét, viszont ebbe valahogy nehezen rázódtam bele, nem fogott meg túlzottan. Miután már túl voltam néhány fejezeten, szerencsére egyre inkább kíváncsi lettem, és így megjött a kedvem az eredetileg utolsónak szánt kötethez. Sajnálatomra, ahogy utánaolvastam, megtudtam, hogy lesz még legalább három további rész. Nekem ez tökéletes lett volna trilógiának, erre most kiderül, hogy mégsem, hát csalódott vagyok. Nagyjából csak az epilógus miatt "bír el" ennél többet ez a sorozat, és csak remélni tudom, hogy nem fullad kudarcba a project.

Devlin visszatér a történetbe - magával hozva több romantikát a borzongás mellé - de sajnos egy nővel az oldalán: Isabel különös személyiség, azonban nem ez az egyetlen nyugtalanító dolog ebben a részben. Ami azt illeti, elég összetett lett ez a könyv, Ameliát sok tényező foglalja le, és a szellemek mellett egy drog és terjesztője utáni szaglászás miatt is veszélybe kerül, ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy valaki követi. Több mindent tudunk meg Devlin szellemeiről, és a túlvilág mellé betolakodott valamiféle misztikum, a furcsasága miatt meglehetősen ijesztő formában.

Az írói stílussal, a hangulat megteremtésével ezúttal sincs gond, kiválóan működik minden, csak valahogy nem tűnt olyan erőteljesnek, és már nem féltem annyira, mint pl. az első könyv olvasásakor. Érdekes, de az utóbbi időben olvastam "más krimit" (azért az idézőjel, mert ez nem annyira az, mégis ez hozta meg a kedvem hozzájuk), és meglehet, hogy megedződtem ezen a téren. A sztori ezúttal sajnos kevésbé fogott meg, talán túl zavarosnak tűnt, vagy túl nyomozós, nem is tudom. Mindenesetre sikerült megújulni szerintem - most az eddiginél is nagyobb hangsúly a szövevényes gyilkosságokon volt, a temetők valahogy eltűntek, elenyésző szerep jutott nekik. Devlin múltja előtérbe került, és nagy titkokra derült fény. Összességében nem lett rossz, csak elmarad az előző rész mögött, az elsőről nem is beszélve. Azok annyira szépen egyben voltak, és bár most is összefutottak a szálak és minden értelmet nyert a végén, mégis valami nem úgy sikerült, hiányérzetem van. Ezért is tartok a folytatástól, mert mi van, ha teljesen elrontják vele az egyébként teljesen jó, egyedi, izgalmas és szerethető világot, meg ezt a tök érdekes temetőrestaurátorságot. Ne legyek ilyen negatív, ugye?

Lehetséges, hogy azért, mert említették a regényben, de most tök folytatnám a Szellemekkel suttogó című sorozatot.

Jaj, most úgy tűnhet, hogy nem tetszett, pedig nem így van, szerettem olvasni, és érdekelt a karakterek sorsa. És igazából ha pozitívan állok/állnék hozzá, akkor örülnöm kellene a további részeknek, és ki tudja, lehet, hogy tök jó lesz.

3/5

352 oldal

Athenaeum Kiadó