Kiskoromban láttam a filmet, ami természetesen nagyon tetszett, és egy ideje terveztem a könyv elolvasását is. Hát, természetesen az is nagyon tetszett.:) Az elsők között adnám gyereknek olvasnivalónak.
A filmből leginkább szomorú részletekre emlékszem, melyek bevillantak akkor is, amikor odaérkeztem hozzájuk a könyvben. Néhány oldalanként könnybe lábadt a szemem, hol azért, mert boldog volt, hol mert épp bántották. Ugye egy ló meséli a történetét, ami az elején fura volt, meg úgy éreztem, hogy én ehhez már túl felnőttem, de aztán mégis hamar hozzászoktam, és peregtek az oldalak. Sok gazdája volt, és az emberek bizony nem egyformák. Nem voltam nagy lovas soha, nem értek hozzájuk, úgyhogy igazán meglepett-megdöbbentett, mennyi mindent aggatnak szegényekre a nyergen, patkón, kantáron - és más nem ugrik be első gondolatra - kívül. Az sem volt túl egyértelmű számomra, hogy milyen különbségek vannak a lovaglóstílusokban, és hogy a különböző célok, amikre tartják a lovakat, hogyan befolyásolják például az egészségüket.
A könyv megmutatja nagyon érzékletesen, hogy milyen rossz emberek vannak, de szerencsére akadnak jólelkűek, akik visszaadják a reményt az olyan szörnyű élményeket tapasztalt állatoknak is, akiknek ártott már ember. Remélem, tényleg így van, mert borzasztó belegondolni, hogy milyen dolgokat művelhetnek emberek a védtelen és néma állatokkal. Visszaadni a bizalom érzését egy kutyába-macskába-lóba-bármilyen állatba nem olyan könnyű, és valószínűleg mindig viselni fogják a lelki-testi sérülés nyomait.
De ez a történet éppen arról szól, hogy létezik ilyesmi, törődéssel, gondoskodással visszaadható az állatok számára valami abból, amit elvettek tőlük, és ettől lesz boldog a befejezés. Csak amikor eszembe jut Vadóc, akkor mindez elfelhősödik, és kitör belőlem újra az állatvédő. Hát, ilyen ez a világ.:( De próbálok inkább arra gondolni, hogy sok-sok állat például a menhelyeknek köszönhetően végül jó helyre, megfelelő emberekhez kerül.
(A kép innen van.)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése